Irodalmi Szemle, 1984
1984/6 - FÓRUM - Ankét gyermekirodalmunkról (Az Irodalmi Szemle kérdéseire válaszolnak: Aich Péter, Batta György, Bodnár Gyula, Dénes György, Dusza István, Fónod Zoltán, Grendel Ágota, Rácz Olivér)
nemegyszer a versszerűséget is mellőző. Nem véletlenül emlegettem az előbbiekben Gágyor József népköltésgyűjteményét. Kevés, gyermekeknek is fró költő tud úgy a nép- költészethez nyúlni, hogy az ritmusával, képalkotó erejével, rímeivel ihletője legyen; ehhez nem elég a falusi téma, a mező, az erdő, az állatok. Hiányát látom az eredeti témáknak; költőink sok esetben ragaszkodnak a bevett és jól bevált sémákhoz, állatok, tárgyak, természeti jelenségek, érdekes hangzású nevek megverseléséhez, nemegyszer csupán a leírás szintjén maradva. A gyermek groteszkre hajlamos látásmódja még mindig kevés vers ihletője, nem is szólva a gyermekekhez oly közelálló fantasztikumról és a verses mesékről. Ez utóbbival utalnék vissza a válaszom bevezetőjében említett ominózus Évi, Pisti, idesüss! -re, silánysága ellenére Is a mai napig bennem maradt. Örök figyelmeztetőnek, hogy úgy nem szabad a gyermekeknek írni! 2. Az előzőekből minden bizonnyal kiderült, hogy elválaszthatatlan, elidegeníthetetlen része. Olykor még a valóságunk és létünk (nem pejoratív értelemben) gyermeki látta- tásával is integráns része nemzetiségi irodalmunknak. Véleményemet igazolandó elegendő Kulcsár Ferenc tájegységeinken „utaztató” versét, Tóth Elemér irodalmunk néhány jelesének ajánlott kis remekeit, vagy Tóth László gyermekverseiben is objek- tiválódott gondolati líráját megemlíteni. A kérdés második felére kérdéssel válaszolok. Megkísérli-e a kritika, hogy legalábbis tendenciáiban rögzítse felnőtt-költészetünk fejlődési irányát? Ojabban alig. Miért hinnénk hát azt, hogy a gyermekköltészettel másképpen foglalkozik? Az is tény, hogy az egyéni vállalások nyomán megszületett, nemzetiségi irodalmunk egészét vizsgáló tanulmány- és essszékötetekből is kimaradtak a gyermekirodalmunkkal foglalkozó Írások. Elméleti megalapozottságú, az esztétikán kívül fejlődéslélektani, művészetpszichológiai, olvasásszociológiai és pedagógiai ismeretekkel is operáló kritika mind ez ideig nem jött létre. Okai között feltehetőleg ott van az oktatási rendszerünk mechanizmusában „működő” esztétikai nevelés keretei (könyvtár, mozi, színház) és eszközei (irodalom, film, dráma) alkalmazásának tisztázatlansága, ami a gyermekirodalom alkalmi értékelőit is befolyásolhatja. így a pedagógiai megalapozottságú méltatásokból rendszerint kimarad az esztétikai megméretés; az esztétikai vizsgálódás pedig mellőzi a pedagógiai meggondolásokat. A kettő között a lélektan eszközeivel is mérő kritikai módszerekkel verhetnénk hidat. Ez viszont már nem kizárólag irodalmunk belügye. FÖNOD ZOLTÁN 1. A túlzásokat kerülve inkább azt mondanám, termőre fordult a csehszlovákiai magyar gyermeklíra. A nemzeti irodalomhoz viszonyítva persze szerénynek mondható az az eredmény, amelyet elértünk, de a fontos az, hogy eredményekről beszélhetünk. Szó sincs azonban párhuzamos fejlődésről, hiszen a gyermeklíra esetében csaknem két évtizedes a lemaradás. Kísérletekkel, próbálkozásokkal korábban is találkozhattunk, ezek azonban inkább szándékok voltak. Sokszor elszenvedett irodalmi kudarcok miatti menekülés csábított egyeseket e felé a műfaj felé, de a tehetség vagy tehetségtelenség itt nagyon is hamar kiderül. A „tanmese-szándék” ugyanis még nem költészet, s a gyermekköltészetet sem lehet más mércével mérni, mint a felnőtt-lírát, még ha eszközei másak is. Ügy hiszem, túlságosan sokat akarunk, ha máris azt szeretnénk, hogy a fantasztikum, az irracionális, a groteszk, a nonszensz egyaránt benne legyen gyermeklíránkban. Nyomelemeiben kétségtelenül megtalálható ez az „eszköztár” is. Azonban az ihletett gyermekköltészet mellett — értve ezalatt a korszerű gyermekverseket — a „hagyományok” is kísértenek. Az „átlátszó”, formakincsében újításszegény törekvésekre gondolok, melyek romantikus küldetéseikkel egyfajta panelépítkezést, sablonveszélyt jelenthetnek gyermekköltészetünkben. Az említett — történelmileg is indokolható — lemaradással magyarázható, hogy — a kezdeti kísérletektől eltekintve — nálunk a hetvenes évek elejétől beszélhetünk igényes vagy igényesebb gyermekköltészetről. Kötetekkel Tóth Elemér, Gál Sándor, Simkő Tibor, Gyucsó István és mások nyitották a sort, s az újonnan felzárkózók között találjuk Kulcsár Ferencet, Tóth Lászlót és másokat. A korábban jobbára egyszemélyes gyermek- és ifjúsági irodalom, melyet Rácz Olivér neve fémjelzett, a hetvenes évek vége
