Irodalmi Szemle, 1984

1984/6 - FÓRUM - Ankét gyermekirodalmunkról (Az Irodalmi Szemle kérdéseire válaszolnak: Aich Péter, Batta György, Bodnár Gyula, Dénes György, Dusza István, Fónod Zoltán, Grendel Ágota, Rácz Olivér)

felé alakult „mezőnnyé”, amikor a már költőkként is sikeres alkotók kísérelték meg a gyermeklelkek meghódítását. A legeredményesebbnek eddig Simkó Tibor kötete- (Tikirikitakarak, 1977) mondható.

Az igényesebb gyermeklíra megteremtésében — megítélésem szerint — szerepet játszott az egyértelmű kiadói törekvés is (ős ez nem akar hazabeszélés lenni), mely a jó ős jobb műveknek kívánt teret biztosítani. Ezzel folytatódott az a hagyomány, amely költőinknek a hatvanas évek közepén megjelent színvonalas antológiás jelentkezéséhez (Vadlúdtermő ritka fa, Koncsol László szerkesztése) kapcsolódott, majd a hetvenes évek vége felé újabb antológiákban összegeződött (Tapsiráré-tapsórum; Labdarózsa, nyári hó, Zalabai Zsigmond szerkesztése). Igény és szándék ezekben az esetekben már nemcsak feltételezték egymást, hanem találkoztak Is. Bizonyítva Gorkij szavait és felismerését: „Jó gyermekirodalom csakis ihletből és alkotókedvből szület- hetik. Nem mesterember kell hozzá, hanem művész.”

2. Nincs irodalom esztétikai minőség nélkül! Ha egy művet irodalomként értékelünk, ebben az értékítéletben megtalálhatók azok az esztétikai minőségek is, melyek az esztétikum alkotóelemei. A giccs (és a dilettáns mű is giccs) eleve hiányában van ezeknek az értékeknek. Ilyen értelemben a gyermekköltészet egyenrangú műfaja irodalmunknak, legalábbis annak kellene tekinteni. Hogy mégsem kíséri elméleti, kritikai stb. elismerés? És a többit kíséri? A lapszerkesztők, kritikusok, újságírók leszoktak arról, hogy egy-egy arra érdemes művet az olvasónak felmutassanak. Míg korábban

— akár a „kicsi, de a miénk” örömével — egyfajta túlbecsülés, túlértékelés történt, az utóbbi évtizedben olyan gyakorlat honosodott meg, hogy már az eredményeknek sem igen örülünk. Bár — a könyvtermésben — ma már egyfajta kritikai túltermelésnek is tanúi lehetünk, az időszaki sajtó hasábjain továbbra is tengődik az irodalomkritika, de még a recenzió is. Művek látnak napvilágot, melyekről egyetlen sor sem jelenik meg a hazai lapok hasábjain, évente a fordításirodalom kiváló alkotásai jelennek meg s válnak visszhangtalanná saját érdektelenségünk miatt. Nem azért, mintha ennyire' gazdagok lennénk, inkább azért, mert túlságosan megköt bennünket az ötlettelenség, az ösztönösség és a szerkesztési nonszenszek . .. Márpedig rendszeres kritikai visszhang nemcsak társadalmi visszaigazolást jelenthetne, hanem a hogyan tovább-ra is választ adhatna, ösztönző lehetne. Az irodalom összegező jellegű felmérései ugyanis nem végezhetik el azt a munkát, amely az irodalomkritika szuverén joga és kötelessége. Perszenem „gebines” alapon, hanem társadalmi igénnyel és elkötelezettségei. Mert ha az „esztétikai rendszer megrajzolása” igényes és nehezen megvalósítható volna is — a jó művek olyan tömegével sem rendelkezünk, melyek ehhez támpontot nyújtanának —, azt azért mégiscsak tudnunk kellene, hol tartunk és merre haladunk . . .

1. Amikor a könyvesboltok Ifjúsági és gyermekirodalom címkéjét viselő polcain válogatok, amikor az itt elhelyezett könyvek között böngészek, nemcsak a saját gyerekeimre gondolok, hanem azokra is, akiknek válogatás nélkül veszik az olvasnivalót, legyen az hazai vagy külföldi író alkotása, esetenként „tákolmánya”. A szülők többségének irodalmi műveltsége enyhén szólva, hiányos. Sajnos, ezért nem kizárólag ők okolhatók, hiszen irodalmi műveltségüket javarészt az iskolában szerzik — tehát nagyon sok múlik a tanárokon, a tankönyveken, valamint a tanterven. Ezeken kívül mibe kapaszkodhat még az irodalomban kevésbé tájékozott ember? A gyerekirodalmi recenziókba, kritikákba, a hetilapokban közölt szemelvényekbe.

Nincsenek külön gyerekvers-költők és felnőttvers-költők. Költők és fűzfapoéták vannak. Nemcsak a szlovákiai magyar irodalomban, hanem más irodalmakban is. Az, hogy valaki kitűnő felnőtt-verseket ír, nem feltételezi, hogy jó gyerekverseket alkosson. Nem minden költő ír gyerekverseket, viszont sok fűzfapoéta költői ambícióinak úgy szerez teret, hogy kínrímekre versikéket faricskál, ami még nem lenne veszedelmes, elvégre szabad idejében minden ember többé-kevésbé azt tesz, amit akar, jónak lát. A baj ott kezdődik, hogy ezeket az úgynevezett gyerekverseket közlik is — a gyerekekGRENDEL ÁGOTA