Irodalmi Szemle, 1984

1984/6 - FÓRUM - Ankét gyermekirodalmunkról (Az Irodalmi Szemle kérdéseire válaszolnak: Aich Péter, Batta György, Bodnár Gyula, Dénes György, Dusza István, Fónod Zoltán, Grendel Ágota, Rácz Olivér)

mindegy, milyen könyveken érik, nevelődik a gyermek. S egyáltalán olvas-e? Nagy felelősséget vállalnak a gyermekek esztétikai nevelésében pedagógusaink, a gyermekszínpadok szervezői, a különböző szavalóversenyek rendezői és még sokan mások. A gyermekirodaimat azonban most sem kíséri kellő figyelem, de ne csodálkozzunk rajta, hiszen felnőtt-költészetünk sem kap kellő visszhangot. (Kötetek jelennek meg évről évre, és alig figyel fel rájuk valaki.) A Madách Könyvkiadónál megjelent öt gyermekverskötet kapcsán 1974-ben Zalabai Zsigmond írt egy figyelemre méltó, gyermeklíránk állapotát felmérő tanulmányt, „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni” címmel. Rajta kívül még Koncsol László foglalkozott a gyermekköltészettel. Ezek a dolgozatok nem csak mérleget kívántak készíteni, útmutatást is adtak. De már ennek is tíz esztendeje! Azóta csönd van. És a csönd nincs jó hatással az irodalomra, az irodalmi életre. Az irodalmat mindig körül kell beszélni. Impulzusok kellenek! Nélkülük elfony- nyad a legjobb szándék is. Tudom, az Irodalmi Szemle ankétja sem oldja meg a kérdést, de legalább impulzusokat ad.

1. A gyermekeknek írt verset — a „gyermeklírát” — sem tudom más kritériumok alapján vizsgálni, mint a felnőtt olvasót feltételező lírát. Anélkül, hogy elöljáróban e szűkre szabott helyen fogalmi fejtegetésbe bocsátkoznék, le kell szögeznem: a gyermekvers megítélésében is elsődleges szempont kell hogy legyen az esztétikai minőség. Folytatva a hierarchikus felsorolást, második helyen a pszichológiai és pedagógiai megalapozottságú vizsgálódást említeném, amelyből szempontként nem hagyható ki a fiktív gyermekolvasó (akinek szánták a könyvet) életkori sajátosságaiból eredő pszichikai és értelmi fejlettségi szintje sem. Csupán harmadsorban említem a didaxist, amely az irodalmat (gyermekverset) a nevelés egyik eszközévé avatja, de nem lehet meghatározója.

így vizsgálva a csehszlovákiai magyar gyermekköltészetet, eléggé változatos és váltakozó színvonalú kép tárul elénk. Azt is hihetnénk, hogy az ötvenes években született Évi, Pisti, idesüss! című rímbe szedett „mai” mesétől a hetvenes évek Sárkányölő Jankójáig valamifajta fejlődési ívbe illeszthetjük költőink gyermekeknek írt alkotásait. Sajnos, ez nem így van. Hevenyészett, alkalmi esztétikai és fejlődéslélektani meghatározottságú vizsgálódásaimból kiderült, hogy ez a fejlődés nem töretlen ívű. Amikor a hetvenes években a csehszlovákiai magyar líra (persze ebben az esetben a fejlődési Ív megléte tagadhatatlan) minőségi fellendülése elkezdődött, ha kissé késve is, de követte ezt a gyermekköltészeté is. A legfigyelemreméltóbb ebben, hogy az utóbbi változás szinte forradalmi volt. Más nem is lehetett, hiszen a gyermekrovatokkal megjelenő lapjainkban és a gyermekek számára kiadott sajtótermékben publikálók — kevés kivételtől eltekintve — csupán verselgetők, de nem költők voltak. Az általam elkezdett, igazában véve azonban csupán orientációs értékű „korszakolást” folytatva állítom, hogy a változás Tóth Elemér 1973-ban megjelent Csillagrózsa című első gyermekverskötete után lett fokozatosan érzékelhető. Bár ez a változás, amely ma már a Madách kiadói gyakorlatában, az Új Szó, a Nő gyermekrovatában és a Kis Építő valamint a Tábortűz közléseiben is érzékelhető, nem következett be egyik napról a másikra, minőségi összetevőiben mégis pozitívnak mondható. Simkó Tibor könyvkiadói példányszám csúcsokat döntögető Tikirikitakarak-ja, Tóth Elemér kisszínpadi összeállításokban és versmondó versenyeken rendszeresen hallható versei, Tóth László és Kulcsár Ferenc gyermeki gondolkodásmódot és érzelemvilágot megérintő költeményei megemelték a kritikusi és szerkesztői mércét. Sajnos, ez nem jelenti azt, hogy megnyugvással nézhetünk gyermekköltészetünkre.

Ha arra gondolok, hogy Gágyor József Szól a rigó kiskorában című népköltésgyűjteménye határon innen és túl osztatlan sikert aratott, s közben szemrevételezem a még mindig elég gyéren megjelenő gyermekversköteteket, több dolgot is megállapíthatok. Eluralkodott két alkotói szemlélet és módszer. Az egyik: a Weöres Sándor eredetileg nem gyermekeknek írt Bóbitája nyomán a nyelv ritmusát, a rímek játékosságát, a szavak hangzását mindenhatónak hivő. A másik: az Ami a szívedet nyomja című svéd gyermekvers-antológia hatására olykor mindenáron gondolkodtatni akaró, ál-naiv,

DUSZA ISTVÁN