Irodalmi Szemle, 1984
1984/6 - FÓRUM - Ankét gyermekirodalmunkról (Az Irodalmi Szemle kérdéseire válaszolnak: Aich Péter, Batta György, Bodnár Gyula, Dénes György, Dusza István, Fónod Zoltán, Grendel Ágota, Rácz Olivér)
sorokba rakjuk őket, plusz egy kis pátosz, egy kis áhítat, egy kis béke, happy end és kész. (Lásd a hetvenöt előtti gyermekverskönyveink legtöbbjét, de még szemléltetőbb példa mindaz, ami gyermeklapjainkban és más sajtótermékeink gyermekrovataiban jelent meg — irodalomnak szánva — az elmúlt harminc évben.) Ha a gyermekélet és a gyermek világa olyan, amilyennek „gyermekversköltőink” zöme hitte és költőiesí- tette korábban, rémisztő verstani bukfenceket is elkövetve, nem érdemes megszületni, mert egyszerűen nincsen miért élni, minden annyira felhőtlen, boldog, érezni és gondolkodni sem kell. Szerencsére, a hetvenes évek második felétől más, egy korszerűbb gyermeklíra-esz- ményhez közelítő irányt vett gyermeklíránk. Ebben, azt hiszem, nagyon termékenyítő szerepet vitt a magas szintre emelkedett magyarországi, és mind erősebben tapasztalhatóan az ugyancsak kitűnő cseh és szlovák gyermekköltészet élvonalbeli művelőinek munkássága. Odafigyelt rájuk, az utóbbiak munkáiból tolmácsol is fiatalabb költőnemzedékünk több képviselője; és éppen nekik köszönhetően tágulnak merészebben és határozottabban gyermeklíránk határai, újabban már gyermekprózánké is, tartalmi és formai szinten egyaránt. Egyszerre tanulják és művelik a gyermekversírást, kedvtelésből is, de elsősorban szükségét érezve a műfaj felemelésének. Nem mondva le természetesen a felnőtt-irodalomról. Persze, ha azt akarjuk, hogy gyermekköltészetünk megközelítse a felnőtt-költészetet, közelebb kerüljön (csak) a közép-európai színvonalhoz, akkor 1. szervezettebben kell támogatni és ösztönözni az egyéni költői kezdeményezéseket, hogy tűnjék el az esetlegesség, alkalomszerűség e területről; 2. igényesebben kell szelektálniuk a gyer- mekrovat-szerkesztőknek; 3. mivel még csak a kezdeteknél tartunk, nem ártana szemináriumokat rendezni időnként a gyermekköltészetről, írók, költők, szerkesztők, pszichológusok, kritikusok, pedagógusok, tankönyvszerzők bevonásával; 4. kritika kell. 2. Igen. Különben gyermekköltészetünk megmard másodlagos, sőt harmadlagos — és nem lényeges — irodalomnak. És sem értelmezni, sem kezelni nem szabad másként, ami mellesleg az egész gyermekirodalomra vonatkozik. Nevelési célokat is csak esztétikai értékként szolgálhat jól, sehogy másként. Többek között ennek a kérdésnek a megvilágításhoz is, és még inkább: köztudatba viteléhez — szükség lenne a kritikára, amit egyelőre nélkülözni kénytelen gyermekköltészetünk. Hogy miért? A válasz ott van a csehszlovákiai magyar irodalomkritika gyakorlatáról (bajairól, hiányosságairól) megjelent dolgozatokban, amihez a magam részéről itt annyit tennék hozzá: a gyermekirodalom-kritikát is tanulni kell. Részben mások a szempontjai és kritériumai, a legfelkészültebb felnőtt-irodalomkritikustól is plusz tudást követel. Ha ilyen tudásnak birtokában is van egy-két kritikusunk annak a felnőtt-irodalom figyelésére se jut elég ideje, ereje. DÉNES GYÖRGY 1. Az első kérdésre a válasz egyértelmű: nem mondható el a csehszlovákiai magyar gyermekköltészetről, hogy költészetünk „gazdagon termő, sokszínű virágokban pompázó ága”. Viszont felnőtt-líránk (lám, erre sincs helyesebb kifejezés) sem fejlődött olyan szerteágazöan gazdaggá, mint mondjuk Magyarországon. Az okokat itt most nem sorolom fel, de érintek néhány kérdést. A meginduló hazai magyar költészet évtizedekig nem figyelt a gyermekek szükségletére, a gyermeklírára. Szűkkörű lehetőségeivel bíbelődött, s a vele szemben támasztott elvárás politikai, illetve közéleti volt. Az a néhány gyermekvers, amely a lapok ifjúsági rovatában megjelent, ünnepi alkalmakra készült: ünnepélyes, dagályos volt, vagy bántóan didaktikus, szájbarágó. De ezen ne lepődjünk meg, mert a felnőttekhez szóló versek sem voltak különbek. A háború utáni világ a meginduló országépítés világa volt. A gyárak moraja, a traktorok dübörgése elnyomta a szelídebb hangokat, a filozofálgató, tűnődő lírai sóhajokat. A személyi kultusz fölerősödésével még jobban devalválódott a líra, a költők egymással versengve fogalmazták „magasztos” ódáikat. A szlovákiai magyar költészet is csak akkor kezdte keresni önmagát, amikor a társadalmi igény és elvárás minősége átalkult, differenciálódott. A költők, különösen az ifjabb nemzedék tagjai a koncentrált szürkeségből kápráztató fényvillanások kísé
