Irodalmi Szemle, 1984
1984/6 - FÓRUM - Ankét gyermekirodalmunkról (Az Irodalmi Szemle kérdéseire válaszolnak: Aich Péter, Batta György, Bodnár Gyula, Dénes György, Dusza István, Fónod Zoltán, Grendel Ágota, Rácz Olivér)
hoz kötődő irodalmat. Hasonlóan iskoláink is. A csitrik és kamaszok, a szakmunkás- képzők fiataljai számára kevés jó könyvet írtak meg ez ideig nálunk, pedig tájaink jócskán teremték — és ma is szülik-termik — a megírnivaló hősöket. Gyermeklíránk legnagyobb eredményeként azt könyvelem el, hogy szerzőink bele tudták építeni költeményeikbe a szülőföldet. Néhány szép antológia és önálló kötet bizonyítja, íróink állják a sarat, nem kell szégyenkezniük, ha a magyar nyelvterületen alkotókkal, vagy a más nyelven írókkal összehasonlítjuk őket. Az utóbbi évek legsikerültebb gyermekkönyvének Simkó Tibor Tikirikitakarakját tartom. 2. Fenti válaszomból is már kiderül, hogy gyermekköltészetünket nemzetiségi irodalmunk szerves, egyenrangú részének tekintem, azaz esztétikai minőségként értelmezem, bár sok még a gondunk. Miért nem kíséri kellő figyelemmel az elméleti, kritikai és esszéirodalom gyermekköltészetünket? Talán azért, mert nincsenek ilyen felkészültségű embereink? ... S ha vannak, talán nincs bennük kellő felelősségtudat, nem mérik fel, hogy a nemzetiségi lét perspektívája elképzelhetetlen jól működő, ható gyermekirodalom nélkül. Literatúránknak ez az ága a mi körülményeink között rendkívül hatékony népszerűsítő munkát igényel. Költőink legsikerültebb verseit megzenésítették ugyan, de sem a tv-képernyő, sem a hanglemez nem viszi el őket az óvodákba, iskolákba, otthonokba. Magának a költőnek, vagy a színésznek-zenésznek kell bejárnia, mint hajdanán a lantosoknak, a vidéket, ha hatni akar. A Kis Építőben töltött nyolc esztendőm legfontosabb tapasztalata: a legszínvonalasabb „idegen” irodalom (még a magyarországi sem!) pótolhatja a hazait. És az írott és mondott szót éppen a legkisebbek áhítják a legjobban! Az, hogy miképpen viszonyulunk gyermekköltészetünkhöz és gyermekeinkhez, azaz a jövönkhöz, nemzeti tudatunk talán legmegbízhatóbb fokmérője. A hibák, az „okok” csakis önmagunkban keresendők! A mi irodalmunk sem más, mint bármelyik más irodalom a világon: a benne élő gondolkodók, alkotók tükre. BODNÁR GYULA 1. Gyermekköltészetünk alakulásában — szándékosan mellőzöm a fejlődés kifejezést — határkőnek tekintem Zalabai Zsigmond „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni.. című tanulmányának. Simkó Tibor Tikirikitakarak című verseskönyvének és a Tapsiráré- tapsórum című antológiának a megjelenését. Nagyjából egyidőben, hat-hét éve láttak napvilágot. Azelőtt nem sok minden történt gyermeklíránkban, s alig született jó. Azóta mind mennyiségi, mind minőségi szempontból szemlátomást gyarapodik. Persze, a kötetekben mérhető eddigi össztermés így sem terjedelmes, elférne egy kisebb táskában, az egészből pedig csak néhány kötetet emelhetnénk ki, illetve át annak a táskának a képzeletbeli minőségrekeszébe. Ilyenképpen önámítás lenne valamiféle nagyobb ívű fejlődésről beszélni; az elmúlt hat-hét év vitathatatlan eredményei által „csupán” az alap teremtődött meg, amelyre azonban már lehet építeni. Évtizedek lemaradásait nem könnyű behozni, különösen nem egy olyan irodalomban, amelynek életét, különféle, művészeten kívüli szempontok direkt érvényesítése zavarja meg, aminek következménye egyebek között, hogy irodalmunk valamennyi ágazatában és műfajában egészségtelenül nagy a távolság a legjobb és a leggyengébb művek között. Nem tudom, van-e még irodalom, ahol az értékskála alsó tartományát ilyen felelőtlenül és büntetlenül lehetne lefelé „növelni”, hol erre, hol arra hivatkozva. Emellett a nyilvánvaló lemaradás oka, hogy irodalmunknak mostohagyermeke volt gyermekliteratúránk. ezen belül pedig főként a gyermekköltészet. Minthogy nem nagyon akadt, aki gondját viselte volna, aki törődött volna egészséges fejlődésével, nem csoda, hogy megkapott minden gyermekbetegséget is, amelyekből kezelőorvos híján még ki sem tudott gyógyulni, vitte mind magával tovább. Értő művelői is hiányoztak, annál többen jutottak a közelébe olyanok, akik úgy gondolták — és ez még ma is előfordul —, mi sem könnyebb, mint gyermekverset írni, pontosabban gyermekek számára írni verset. Ha gyermek, akkor mindenekelőtt természet, gondolták, füvek, fák, virágok, állatok, baromfiudvar, no és az évszakok. Jellegzetessége, tulajdonsága, „viselkedési formája” mindnek ismert, vagyis a sablon megvan. Mi kell több? Csengő-bongó
