Irodalmi Szemle, 1984
1984/6 - FÓRUM - Ankét gyermekirodalmunkról (Az Irodalmi Szemle kérdéseire válaszolnak: Aich Péter, Batta György, Bodnár Gyula, Dénes György, Dusza István, Fónod Zoltán, Grendel Ágota, Rácz Olivér)
Gyermekirodalmunk (ankét! Szerkesztőségünk az alábbi két kérdéssel fordult íróinkhoz, költőinkhez, irodalomkriti- kusainkhoz: 1. Mára már felismerhetően elénk rajzolódik: a gyermeklíra a magyar költészet fájának gazdagon termő, sokszínű virágokban pompázó ágává fejlődött. Elmondható-e ugyanez a csehszlovákiai magyar felnőtt-líra és gyermekköltészet viszonyáról, párhuzamosan fejlődik-e líránk és gyermeklíránk; kívánatos mértékben felfedezték-e költőink a lelkűk mélyén lappangó gyermeket, kellő nyelvi gazdagsággal és formai változatossággal fejezi-e ki gyermeklíránk a gyermeki csodát, a fantasztikumot, az irracionálisat, a groteszket, a nonszenszet, megmerült-e kellőképpen a népköltészet tiszta forrásában, felfedezte-e a modern élet ábrázolásában az újszerű nyelvi lehetőségeket? Ha igen, milyen minőségi szinten, ha nem, mik ennek lehetséges okai, vannak-e kimutatható, elemezhető akadályai? 2. Gyermekköltészetünket nemzetiségi irodalmunk szerves, egyenrangú részének tekinti-e, azaz esztétikai minőségként értelmezi-e? Ha igen, miben látja az okát (okait) annak, hogy korántsem kíséri olyan elméleti, kritikai és esszéirodalom, mint a felnőttköltészetét, s ritka kivételtől eltekintve meg sem kísérli megrajzolni esztétikai rendszerét, a művészi tükrözés sajátosságát s annak stílusbeli vetületét? AICH PÉTER 1. Először is hadd szögezzem le: a „gyermekirodalom” félrevezető kifejezés. A félreértelmezést pedig elsősorban éppen az alkotó módszerében lehet tetten érni, amikor az író úgy ír a gyermekeknek, hogy közben ő maga felnőtt marad. Jogos tehát a kérdés, vajon fölfedezték-e költőink a lelkűk mélyén lappangó gyermeket? Bár ez a „fölfedezés” sem elég: a költőnek írás közben gyermekké kell válnia. Másrészt viszont a klasszikus „gyermekirodalom” szerzői aligha gondoltak arra, hogy gyermekeknek írnak. Petőfi Arany Lacinak című verse csak kivételt erősítő szabály — hiszen akkor gyermekirodalom mint fogalom nem is létezett. A mesék, regék stb. eredetileg szintén Bem gyermekek számára formálódtak, és az a gyanúm, hogy amikor Weöres Sándor a Haragosit, a Kutya-tárat stb. írta, szintén nem gondolt a gyermekolvasóra, csak egyszerűen önmagát írta. És: vajon melyik felnőtt ne olvasná szívesen Petőfi, vagy akár Weöres úgynevezett gyermekverseit? A „gyermekirodalom” kifejezés azt sugallja, ami ebben a műfajban a legkevésbé elfogadható: a jó, okos felnőttek mulattatják, okítják a buta gyerekeket. Pedig a gyerekkel igazán jól játszani csak akkor lehet, ha magunk is játszunk. A felnőtt leereszkedő jóindulata, a tanítói póz a csehszlovákiai magyar — gyermekeknek szánt — irodalomban is gyakran kimutatható. Minden ilyen esetben kizárólag gyermekeknek szánt „alkotással” van dolgunk. Ez pedig olcsó megoldás. Gyermek kezébe csak olyan
