Irodalmi Szemle, 1984
1984/6 - Kmeczkó Mihály: Apuka vizsgázik (mese)
Nyúlok utána, de hirtelen tompa fájdalmat érzek a mutatóujjamban. Nyúlnék érte újra, de most a gyűrűsujjamat éri valami tűszúrásféle. Szemügyre veszem jobban' hát kiderül, hogy időközben hadihajóvá változott. Ezért lövöldözi felém kicsi nyílhegyeit. Mint a jégeső, úgy koppannak a koponyámon. Aztán tehetetlenül végigperegnek az arcomon, akár a te arcodon a könnyek, vagy mint most az esőcseppek az ablaküvegen ... Végtelenül dühös ez a „V”. Lépten-nyomon belém szúr egy felkiáltójellel, s hogyha nem védem magam, azon nyomban sebet ejt a kezemen egy vesszővel: kétélű, görbe, kis török kardjával. No de erre már bennem is felforr a vér! Gondolkodás nélkül kész a haditervem: egyetlen mozdulattal lesöpröm a betűsereget a csatatérről! Széles karlendítéssel nekiveselkedek, de az első kísérlet kudarcba fullad: a betűkatonák zavartalanul kaszabolják egymást, a tenyerem viszont csupa szúrás, csupa seb lett. A második kísérletre furcsa dolog történt: eltűntek ugyan a lapról a betűk, de mindegyiknek ott maradt az árnyéka. Most már ezek kaszabolták egymást — mondanom sem kell: zavartalanul, mert az árnyak után bizony hiába kapkodtam. Az csak annyit ért, mintha harang helyett harangkongást akasztottak volna a templomtoronyba, s most annak a kötele után kapkodna a harangozó — mondom, merthogy távolból éppen a hajnali harangszót hallom: giling—galang—ging—gong. Harangzúgással van tele a fejem. Elárvult fegyverek, gazdátlan kardok villognak-táncolnak az esőben... A kezemen seb hátán seb, a fülemet harci kürtök hangja hasogatja ... De végre! Koponyámon riadót dobol a jég, a jég, a jégeső: Kopp, ez így nem mehet tovább! Nem mehet tovább! Oj haditervet kell kieszelnem! Mereven magam elé nézek; a betűsereget már nem tudom legyőzni... De még akkor sincs veszve minden ... Rajta hát! Rajta! Most! Most! Egyetlen hatalmas rántással kitépem a csatateret a — történelemkönyvből... Odakint mintha a világ minden kakasa egyszerre kezdené el — torkaszakadtából — a kukorékolást. Ijedtükben még a felhők is tovafutnak. Valami különös tocsogást hallok az ablak alatt. Kinézek, hát látom, hogy iszkol ám az Éjszaka: csapzottan, ázottan inai a házak között, csak úgy suhan utána csillagokkal kivarrt fekete köpönyege! De ni csak! Jól látom? A köpönyegnek két csücske hiányzik! Vajon hová lett? Ahá! Az egyik már meg is van! Ott lobog, mint egy zászló, Emőkéék tévéantennáján. Hát a másik hol lehet? Nini! Itt lapul a — történelemkönyvemben! Nahát! Rosszul téptem ki belőle a csatateret: az egyik csücske benne rekedt! De hát mitől lett egyszerre olyan fekete, mint az éjszaka köpenye? A katonákat eltemettem, de lám, az árváik — gyászfeketében — ott siránkoznak a csatatér csücskében. Hallom őket akkor is, ha bedugom a fülem. Látom őket akkor is, ha behunyom a szemem. Pedig én szeretnélek már viszontlátni téged, kicsi Csillám! Almodsz-e még éjszakánként anyukáról? Legyél jó kislánya nagymamának meg nagypapának! Őket is rajzold le a legközelebbi leveledben — ne csak anyukát meg engem. De nézd csak! Most dugja ki a fejét Emőkéék háza mögül a nap! Látod? ...
