Irodalmi Szemle, 1984
1984/6 - Kmeczkó Mihály: Apuka vizsgázik (mese)
De éppen ideje lesz lefeküdnöm — azazhogy felébrednem... Mindjárt Indulnom kell munkába ... Előbb azonban lezuhanyozom — jó hideg vízzel! —, s közben elénekelem a kedvenc dalodat. Ha érted megyek, együtt is elénekeljük. Azután megtanítalak egy vadonatúj, vidám dalocskára is, amit attól a nénitől tanultam, aki anyukára hasonlít. . . Addig is nagyon sokszor csókol: Apu II Február 3-án----------------—W K icsi Csillám, megint hajnalodik! Észre sem vettem és lám, ismét szegényebb lettem egy nappal. Pedig ma — azazhogy nem is ma, hanem még tegnap — korán akartam lefeküdni, mert ma reggel — nem is reggel: délelőtt — végre vizsgáznom kellene. Hiába határoztam el, hogy ha törik, ha szakad, éjfélkor lefekszem... Amikor este elkezdtem ismételni a leckét, azon kaptam magamat, hogy semmit sem tudok. Ettől aztán úgy inamba szállt a bátorságom, hogy hirtelen azt sem tudtam, fiú vagyok-e, vagy lány. Még a nevemet is elfelejtettem. Nem tréfálok, tényleg így volt. Fél tizenkettő lehetett, amikor éktelenül csörögni kezdett a telefon. Felvettem a kagylót, s mielőtt bármit is mondhattam volna, csicsergő hangon megszólalt: — Csiba lakás? — Nem. Betű laktanya — válaszoltam gondolkodás nélkül. A madárhang elnémult, én meg folytattam a tanulást, illetve az ismétlést. Alig múlt el azonban néhány perc — legalábbis nekem úgy tűnt —, a telefon ismét csörgött. — Csiba lakás? — csicseregte szépen csengő hangon a kagyló. — Nem. Bábel tornya, ahol mindenki beszél, de senki sem érti a másik szavát — mondtam haragosan, és indulatosan lecsaptam a kagylót. De még vissza sem ültem a leckéhez, a készülék már újra csörgött. — Negyvenkettő-hetvenhat? Rápillantottam a telefonszámra: — Igen — feleltem gépiesen. — Akkor mégiscsak a Csiba lak... — kuncogta hamiskásan a kagyló. — Nem, kérem, tévedés ... — dadogtam. — Itt a Vizsgáztat lak ... — Nagyszerű! Sürgöny érkezett erre a címre. — Micsoda?! — csodálkoztam, de a kagyló már súgta is fülembe a szöveget: — ÉDES APUKÁM STOP HA LEVIZSGÁZOL STOP GYERE ÉRTEM STOP VIGYÉL HAZA STOP VELED AKAROK LENNI STOP CSILLA STOP S még mielőtt bármit is szólhattam volna, a készülék elnémult. Kitárcsáztam hát gyorsan a posta számát, hogy megköszönjem a sürgönyt, de bizony hiába kérdezgettem, hogy ki adta át a Vizsgáztat lak számára a sietős üzenetet, egyetlen teremtett lélek sem akadt, aki magára vállalta volna. Némi lelkiismeret-furdalással hajoltam megint a könyv fölé. Rettentő zűrzavar volt a fejemben. Ám lassacskán mégiscsak kezdett alábbhagyni a bábeli zsongás, és anélkül, hogy tudatosítottam volna, gyönyörű madárhangra lettem figyelmes. Hallgatom, hallgatom, és csodák csodája: az a madár emberi hangon csiripel! S hogy emberi nyelven, az még csak hagyján — de mit?! — Apuci, apuci! Apuci! A szüleit keresi, gondoltam. Ha megvirrad, biztosan megtalálja majd az apját... ... az anyját! A meglepetéstől még a szék is kiszaladt alólam, hiszen — képzeld csak — az a madár így szólongatta az apját: — Laci apuci! Laci apuci! No, ennek már a fele sem tréfa! — álmélkodtam tovább. Ez csak valami díszmadár lehet, mert keresztnevük csak a díszmadaraknak van. Valamirevaló égi madár nem hagyja magát befogni még a nevek kalitkájába sem. Hát ahogy így morfondírozgattam, észre sem vettem, hogy a madár a vállamra telepedett, és onnan csivitelte egészen ismerős kislányhangon:
