Irodalmi Szemle, 1984
1984/6 - Kmeczkó Mihály: Apuka vizsgázik (mese)
APUKA VIZSGÁZIK Február 2-án I Kedves Csilla, lassan hajnalodik. Hallom, amint a sötétség távozni készül, szedi a sátorfáját az ablak alatt. Ű is álmos lehet, mert a készülődés közben olyan ügyetlenül fordult, hogy a köpönyege csücske beleakadt Emőkéék tévéantennájába. Szegény Éjszaka barátom! Tehetetlenül toporog a házunk előtt, pedig ha itt reked, a napocska előbb-utóbb a sarkára lép. Segítenem kéne rajta, de most nem tehetem. Sok még a tanulnivalóm, holnap délelőtt vizsgázom. Inkább hagyom: küszködjék a köpönyegével, hiszen minél tovább marad a házunk előtt, annál tovább gyömöszölhetem fejembe a tudományt. Újra nekilátok a tanulásnak, azazhogy csak nekilátnék, mert közben valami rejtélyes esemény történt a tudomány birodalmában. A betűk, amelyek eddig fegyelmezetten, katonás rendben sorakoztak a könyvemben, s kitartóan lopakodtak a kobakomba, most váratlanul egymásnak estek és akkora csetepatét csaptak, hogy szabályos csatatér lett a történelemkönyv 320. lapja. Fülsiketítő csörömpöléssel, eget rengető durrogatással, csattogással, jajgatással lett tele — egy szempillantás alatt — a dolgozószoba. A nagy „R” betűnek a lába ficamodott ki; a még nagyobb ,,B”-nek meg valaki elnyisz- szantotta a nyakát és elcsente golyóbisnak a fejét, de az is lehet, hogy a többiek közé* gurította robbanó gránátalmaként. A mindig duzzogó, pöffeszkedő ,,D” addig illegette- düllesztgette pocakját, mígnem az ,,I” két darabba szelte őt, s most magatehetetlenül hintázik ebben a hatalmas hemzsegésben, akár a hullámok közt a gazdátlan csónak. Győzelmi zászlóként libeg-lobog, pireg-pörög a ,,P”, s akkorát ugrik a villogó fogú,, tátott szájú „F” futár előtt, hogy menten fennakad a körhintaként irgő-forgő, „T”' karjában, ahonnan egyenesen a négykézláb közlekedő „n” hátára huppan. Mulatságos csata, mondhatom. Meg is szólítom a lap szélére kisodródott kis „h”-t, hogy tőle tudakoljam meg: mért estek egymásnak a világ majdnem minden nyelvét beszélő, mindeddig rokonságban és. a saját törvényeik szerint élő betűk? Am a kis ,,h” egyet libben, egyik lábáról a másikra billen, s alig nyílik szóra a szám, valami furcsa nyerítésféle fojtja belém a szót. Rögvest utána hátborzongató nyihaháktól kezd remegni a levegő. Csak úgy prüszkölnek rám a könyvből az „m”-ek, az „n”-nek és a kis „h”-k. Most látom csak, hogy az én kicsi „h”-m közben egy rakoncátlan fekete harci ménné* változott, és a világért sem hajlandó hozzám emberi nyelven szólni. Mintha rugó lenne a talpára szerelve, úgy ugrálja át a társait: a szertefutó s újra egymásnak eső betűkatonákat. Nyúlok a sistergő „S” után, de az durcásan rándít egyet a derekán, s mielőtt elérném, csikóhalként ügyesen tovasiklik. Keresem a „V”-t, hogy vele végre véget vessek ennek a váratlan csetepaténak, ennek az értelmetlen történelmi betűcsatának, de hiába fürkészek jobbra, hiába* kémlelek balra, nem látom sehol a „Vége” elejét: sehol sem látom a „V”-t. Végül? mégis felfedezem két hatalmas betűkupac között: mintha egy nagy hajó alól kiszakadt: volna a tenger, s most ott tétlenkedik két óriási, mozdulatlan hely közé szorulva ... Kmeczkó Mihály
