Irodalmi Szemle, 1984

1984/6 - Rácz Olivér: A Büszke Macska (mese)

— Na, mindennek van határa! — jártatta körbe a nagyapusi tisztet viselő férfi villogó szemüvegét. — Legközelebb majd én is görbe pénzt adok neki, ha a jegyeket kéri! (Karcsika néha belépőjegyet szedett a lesiklódomb tetején.) — Hol az a Kar- csika?! Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát, irgum-burgum, teríngette és mordizomadta.

— Na, majd nyáron! A tónál! Mi ülünk be majd az összes létező csónakba! Sorban. Karcsika állhat a parton, és könyöröghet bocsánatért! És ki tudja, megbocsátunk-e neki valaha Is ...

Mindig megbocsátottak. A kislány nem volt haragtartó, sem bosszúálló természetű: hamar megbocsátott.

— Ne bántsd már Karcsikát; megígérte, hogy jó lesz. Gyere, Karcsika, ülj le ide, mellém. Akarsz mézeskalácsot? Jajapus mesélni fog. Ugye, hogy mesélni fogsz?

— Na, jó. De mit? Hófehérkét?

— Tegnap volt.

— Csipkerózsika?

— Lehet... Nem, nem: Hamupipőke!

Világos, hogy Hamupipőke: a dolgoknak megvolt a maguk megszabott rendje.

Csipkerózsika esti mese volt! Jött a királyfi és megpuszilta az alvó Csipkerózsika egyik szemét. A balt. És Csipkerózsika mosolyogva felnyitotta a bal szemecskéjét. (Csuda délceg tag volt a királyfi! Hasonlított nagyapusra, amikor még fiatalabbacska volt.) Aztán a királyfi lehajolt, és megpuszilta Csipkerózsika másik szemecskéjét. És Csipkerózsika egyből felült és mosolygott, és a király és a királynő és a kukta a konyhában, és a szakács meg a cirmos és a fele királyság.

És aztán nagyapus megpuszilta Csipkerózsikának mind a két szemecskéjét.

— Ügy. És most már csücsülj...

Hófehérke általában déli mese volt, vasárnapi ebédhez, nagymamus asztalánál.

— Ki evett az én tányérkámból?... Ki Ivott az én pohárkámból?.. — És Kuka mindenféle mókákat művelt, amitől nagyapus rosszalló pillantások kereszttüzébe került.

— A végletekig elkényezteti ezt a gyereket. A végletekig! Aztán nem ebédel rendesen.

— Üres a tányérja — jelentette be nagyapus fölényesen.

— Kérsz még, kicsim?

— Mesélsz még, Jajapus?

— Hát, egy fél tányérkányit még mesélhetnék éppen...

Hamupipőke vacsoramese volt. Pompásan lehetett vele húzni az időt fürdésig, fogmosásig.

— Ma úgy meséld el, hogy négy éjszaka szemelgettek a galambocskák. Babot, borsót, lencsét és — mit is?

— Szemelgethetnének kukoricát.

— Ez az! Szeretem a kukoricát. A negyedik este szemelgessenek kukut. Főtt kukoricát is lehet szemelgetni? Jajapus, a főtt kukoricát miért árulják konverzdobozokban? Mamika, mi nem tehetnénk el főtt kukoricát konverzdobozokban? Jajapus, négy fehér galamb legyen! Minden este eggyel több.

— Csakis! Karcsika, figyelj!

A Büszke Macska meséihez azonban Karcsika nem volt hivatalos. A Büszke Macska meséit a kislány kívülről tudta — a Büszke Macska valaha a kislány anyucijának a kedves képeskönyve volt —, s ha nagyapus olykor kézbe vette, a kislány már az első mondatnál felkiáltott:

— Nem ezt! Másképp meséld!

— De gyöngyöm! Ha egyszer így szól a mese. Itt áll, fehéren, fekete betűkkel.

— Akkor se mondd! Ez olyan mese, amit mindenki ismer. Ügy meséld, hogy csak az én mesém legyen.

— Tündér! A mese mindenkié. Minden gyereké.

— Lehet. Én majd elmesélem nekik. De először nekem meséld. Mesélsz?

— Mesélek. Tudod mit? Elmesélem neked az igazi Büszke Macska igazi történetét.

A kislány tapsikolt.

— Na, meséld.

— Na, mesélem. Hát az úgy volt, hogy volt egyszer, hol nem volt — volt egyszer