Irodalmi Szemle, 1984
1984/6 - Kovács Magda: Csillámka (mese)
sötét és fenyegető volt az arca. Hogy hol, merre járt, s hogy egyáltalán kicsoda is valójában a csavargó, nem sikerült megfejtenie. Fél év elmúltával is csak annyit tudott Tóla, mint az első pillanatban, amikor felbukkant a palotában. Félt tőle, de a magánytól még jobban. S ő egyfolytában magányos volt. Egyszer aztán társra talált. Egy szürke kis egérre. Azzal beszélgetett egyre vidámabban, ahányszor a csavargó távol járt. Mert csak titokban találkozhattak, s ettől úgy érezték magukat, mint az összeesküvők, ami különös színt kölcsönzött barátságuknak. Rettenetesen élvezték, s megesküdtek, hogy életük végéig kitartanak egymás mellett. Csillámka élete most teljesedett ki Igazán. Megismerte a barátságot is. — Tudod-e — fordult titokzatos arccal barátja felé, amint hátukat az odú falának vetve sütkéreztek a napon —, tudod-e, hogy találtam itt valamit? — Az egér orrocskája felragyogott. — Sajt! Szalonna! Könyv! Szép, érett, sárguló lapokkal! Bőrkötésben! — lelkendezett rekedten, mert egészen kiszáradt a torka a hirtelen rátört kultúrszomjtól. — Nem, egérke — mosolygott elnézően Csillámka, mert átlátott a barátján! Valami egészen mást találtam. Valamit, aminek létezéséről eddig semmit sem tudtam. Valamit, ami nélkül többé nem tudnék élni. — De hát mit találtál, mondd? — kérdezte az egér hülledezve. Csillámka szemében könny ragyogott, annak a boldogságnak a könnye, amely most fakadt benne, amint hangosan kimondta, amit magában már rég tudott. — A munka csöndes örömét találtam itt meg. Érted? — Nem — mondta prózaian az egér. De Csillámka kacagva felkapta és körbepör- gött vele. — És azt is tudom, mit kell tennem. Hazamenni, Üvegországba! Megszökünk! Egérke, hallod? — No és a munka csöndes öröme? — emlékeztette az egér, merthogy nem volt nagy kedve árkon-bokron át loholni. Ismerte ő jól a szökéseket. — Azt is magammal viszem. Otthon engem igazi munka vár. Most tudom csak, mennyire igazi. Tüstént induljunk, mielőtt még a csavargó megjönne. Siess, siess! — nógatta az egeret. — Meg kell mentenem Üvegországot. Talán még nem késő! — és már futottak is lélekszakadva, át a kopár tájon, arra, amerre Üvegországot sejtették. Egyszer sem pihentek meg, hiába kérlelte az egér, kisebesedett lábát mutogatva. — Ha nagyon fáj, ugorj a tenyerembe, majd viszlek — mondta, de nem lassította az iramot. És mielőtt a nap lebukott volna, el is érték Üvegországot. — Még nem késő! Még állnak az üveghegyek! — örvendezett Csillámka. Az üveghegyek, ha piszkosabban is, mint valaha, tényleg álltak. De még valaki más is állt ott. A csavargó. — A, szóval így — fonta keresztbe mellén a karját, s szétterpesztett lábbal elállta az utat. — Szökni próbálunk talán? Vagy csak épp sétálgatunk? — kedélyeskedett vészjósló hangon. — Haza akarok menni! Haza kell mennem! Kérem! — rimánkodott Csillámka. — Vissza! — csattant fel a csavargó durva hangja. Mint az áramütés, úgy rázta meg Csillámkát ez a hang, átcikázott rajta, feltépve újra a sebeket. De váratlanul mélyről, nagyon mélyről felszikrázott régi szilajsága. — Nem! — toppantotta, s akkora pofont kevert le a csavargónak, hogy kancsal szeme, ferde orra, kajla füle messzire repült a fejéről. S ott állt Csillámka előtt egész valójában, tetőtől talpig Kvarckristály, az ifjú herceg. Mert ö volt az álruhás csavargó, mert mégiscsak játék volt ez az egész, kegyetlen, kemény játék. Ketten módolták ki a királlyal, hogy megmentsék a kincset, amit egyszer régen megpillantottak Csillámka kimerült arcán, Csillámkáén, aki most szakadozott ruhában, kócosán zokogott a boldogságtól az üveghegyek lábánál. Üvegország tárt kapukkal fogadta Csillámkát, népének apraja-nagyja ott tolongott körülötte. Cirógatták, becézgették, de ő az egészből alig vett észre valamit. Egyfolytában Kvarckrisátlyt nézte, aki esetlenül téblábolt mellette. Nem haragudott rá. Szegény fiú, gondolta, mennyit szenvedhetett, amíg játszotta a szerepét. S apám is. Mennyi szenvedést okoztam. Megérdemeltem a leckét. — Szokott errefelé vacsora lenni? — kérdezte kimérten az egér, amikor úgy találta, hogy kissé túl sok az ünneplés, és pástétom sehol. Erre mindenki észbe kapott. — De még mennyire, hogy szokott! — S nagy vacsorát csaptak. Egérke az utolsó morzsáig ottmaradt. — Szép ország ez — mondta boldog megelégedéssel Csillámkának —, igaz, hogy hajnalban végigpucolod azt a sok koszos üvegkupacot? — kérdezte álmosan