Irodalmi Szemle, 1984
1984/1 - Tőzsér Árpád: Egy diófa és környéke (tanulmány)
amikor a költő a „nyomozásban” sajátmagáig ér, mikor magatartása direkt módon is demonstrálódik, s szemlélődése egyfajta aktivitásba: átkozódásba csap, majd — közvetve a fa jövőjét is felvillantva — óhajban fogalmazódik meg. S ezzel a „háromdimenziós” idővel Baróti Szabó allegógiája is kilép az allegória idő- kimerevítő kereteiből. Amit Waldapfel „az allegorikus szemléletből való kizökkenésnek, bántó belezavaroddsnak” lát, az tulajdonképpen az „általános” és a „különös” időbeli tovább fejlesztése: a virágzó haza képében megcsillan a nemzet jövőbeli virágzásának a lehetősége is. S a múltnak, jelennek, jövőnek ez a szembesítése általában az allegóriának valóban nem sajátja. Waldapfel tehát jól érzi a záró strófában az allegória-idegen elemet, csak nem jól értékeli azt. A verset átszövő, s a záró strófa ellentmondását is feloldó „háromdimenziós” időszemlélet ugyanis még nem zárja ki a mű középső, legterjedelmesebb részének az allegorikus jelentését, csak arra utal, hogy az allegóriának itt még korántsem egy aranyi vagy tompái értelemben letisztult formájával van dolgunk, hanem az allegorikus műformának és a leíró versnek egy erősen kevert változatával. A vers egyértelmű allegória volta ellen szól továbbá a fa leírásának egyszerisége, elevensége, eredetisége is. Az allegória tárgyleírásai — amint azt már elmondtam — általában nem mennek túl a tárgy közhelyein. Ami természetes is, hiszen a szerző számára nem a tárgy, a tárgyban való elmélyülés a fontos, hanem a mondanivaló, a gondolat, s a tárgy maga csak annyiban érdekli, amennyiben a gondolatot illusztrálja, érzékletesebbé teszi. Alkaiosz hajó-versében, Arany János A rab gólyájában vagy Tompa Mihály A sebzett szarvast ban nem egy konkrét hajót, gólyát, illetve szarvast szemlélhetünk, csak a hajó, gólya, illetve szarvas legáltalánosabb vonásait. Ezzel szemben Baróti Szabó diófája a költőtől megszokott részletező módon egyénített, konkretizált egyszeri fa. A második és harmadik strófában szinte biológiai pontossággal leírt, részletezett külső kép után a hetedik strófában mintha egyszeriben röntgengép mögé kerülne a leírás tárgya: tanúi leszünk a pusztuló fa belső történéseinek is. S ez az — allegorikus utalások miatt ugyan több helyen is megtörő, mégis természetelvűnek ható, részletező — leírás egyre a konkrét fához köti figyelmünket, s hiába tudjuk, hogy a leírásnak latens tartalma is van, a leírt fa sorsa is érdekel bennünket. Van a Rádai Gedeonhoz címzett versben egy részletező hasonlat, mely így vezetődik be: — Népünknek az ügyét Olyannak képzem, valamint a tiszta folyamnak Sorsát: mely, mihelyst köves árkát messze haladván, Porló földet kezd nyalogatni; kivetkezik első Izéből, s kristályaiból. — stb., stb. A Ledőlt diófában mintha azt mondaná a költő: E ledőlt fa sorsát olyannak látom, mint népünk ügyét. — A fa sorsa is érdekli tehát. Ezért hasonlítja azt a nemzet és a haza „ügyéhez”, és nem fordítva. S teszi ezt azon a „természetesen megtömörült költői nyelven” amelyből már hiányzik az „olyannak képzem”, hiányzanak a hasonlító kötőszók, sőt többnyire maga a hasonlított is hiányzik. Ennek a nyelvnek fő eszközei a kifejtetlen metaforák és megszemélyesítések, jellemzője pedig az a „cselekményesség”, „mozgalmasság”, amelyet Baróti Szabó költészetére ma már minden irodalomtörténeti kézikönyvünk jellemzőnek tart, s amelynek következtében a Ledőlt diófa ban az allegorikus célzások ellenére is alig van időnk és kedvünk a leírt tárgy mögöttes jelentésére figyelni. •8. S a végső kérdés, amely az elmondottak után lényegében már felesleges, de a részletek miatt még mindig nem az: mi hát az Egy dőlt diójához? Allegória vagy leíró 'vers? Kinek volt igaza 1929-ben: Waldapfel Józsefnek vagy Zlinszky Aladárnak? Waldapfel természetesen tévedett, mikor a vers allegorikus jelentésének lehetőségét teljességgel kizárta, igaza volt viszont abban, hogy a mű jelentése az idők folyamán ■átértékelődött. Csak nem úgy értékelődött át, hogy a költő által leíró versnek szánt
