Irodalmi Szemle, 1984

1984/1 - Tőzsér Árpád: Egy diófa és környéke (tanulmány)

művet hetvenhat évvel később allegóriaként kezdték értelmezni (Szvorényi József Magyar irodalmi szemelvények-Je ugyanis, amelyben Waldapfel a Ledőlt diója első „allegorikus magyarázatát” felleli — emlékezzünk — 1866-ban jelent meg!), hanem úgy, hogy a megírás pillanatában erősen felvilágosodásellenes allegóriának ez a felvilágo- sodásellenessége időközben feledésbe merült, s utalásait az irodalomtörténészek és olvasók „Arany, Gyulai és jőleg Tompa költeményein nevelt érzékkel” pusztán a „Mint oldott kéve, széthull nemzetünk ..életérzést kezdték magyarázni. S közben nem vették észre, hogy Baróti Szabó 1790-ben, a nemzetpusztulás, a „széthullás” látomásával vívódva, a vitás versben pontosan az ellen az európai haladás ellen emel szót, amelyben a „nemzethalál” gondolat 19. századi költőinek legjobbjai (elsősorban Vörösmarty és Petőfi) — helyesen — a katasztrófa ellenszerét látták. Nem vették észre, hogy Baróti Szabó egy pillanatra sem tudott fölülemelkedni a nemesi ellenállás konzervatív szárnyának antiaufklérizmusán, s hogy a Ledőlt diója központjában éppen ez az antiaufklérizmus áll. A vers felületi jegyeitől vezéreltetve pusztán a németesítő önkény elleni tiltakozásként fogták fel a művet.

Waldapfel tehát jól érezte, hogy a Ledőlt diófa újabbkori értelmezései körül valami nincs rendben, de a megoldást — tévesen — a vers allegorikus jelentésének az elvetésében látta. Zlinszky, Waldapfellel szemben jogosan „védte” a mű allegorikus Jellegét, de ha nem elégedett volna meg a hagyományos értelmezésekkel (illetve félreértelmezésekkel!), ha a mű motívumrendszerét, a szöveg célzásait Baróti Szabó korának és a költő világszemléletének az összefüggéseiben vizsgálta volna, akkor látta volna, hogy ez az allegorikus jelentés nemigen válik sem a mű, sem Baróti Szabó dicsőségére.

Egyértelműen maradandó értéknek tehát végül is a Ledőlt diója ban is az bizonyul, ami az egész Baróti Szabó-életműben: az élő, de Baróti Szabó nyugtalan természete szerint élő, mozgalmas leírások. S ilyenféleképpen az előbb feltett kérdésre nem is olyan egyszerű a válasz. Mert a Ledőlt diója ugyan allegória, de egy természetelvű leírásból kinövő, s egy takaratlanul szubjektív állásfoglalásba torkolló allegória, amelynek a mögöttes jelentése (e jelentés társadalmi érvénye) enyhén szólva is problematikus, a leírásai viszont — az allegorikus célzások zökkenőitől eltekintve — elevenek, művészi hatásúak. A pusztuló fa leírásában ugyanazt a tárgyi elmélyülést, részletező anyagismeretet tapasztaljuk, amelyet a költő korai leíró verseiben, s ráadásul — s ez a tény megkülönböztetett helyet biztosít e műnek az egyéb allegóriák sorában — úgy kapunk egy tárgyról, sőt egy folyamatról többé-kevésbé pontos, szinte realista képet, hogy közben a tárgyból erős érzelmi energiák szabadulnak fel, s ezeknek nemcsak a vers alapmondanivalója (a pusztuló fa-nemzet és az éppen virulásnak induló haza ellentéte) értelmében van jelentésük, hanem önmagukban is: arról a „nyugtalan elméről” árulkodnak „titkosan”, amelyről tanulmányom első részében más versekkel kapcsolatban már szóltam. Az „elszakad testes derekad tövétől”, a „sorvadó kebled csecse- mős gyümölcsit hasztalan szülvén, elereszti”, az „egész bélig gyökered kirágták a gonosz jérgek", s a „mi nyüzsögve járnak most is alattad” féle igei szervezettségű pillanatképeknek köszönhetően itt is abban a Baróti Szabó-i tájban érezzük magunkat, ahol szinte örök „jöld-indúlás” van, s ezt a „föld-indúlást” az egymást taszigáló, tülekedő jambusok, s felülről lezuhogó daktilusok még csak felerősítik.

A Ledőlt diójanak tehát tulajdonképpen három jól kivehető jelentéssíkja van: az első jelentéssík maga a leírás, a pusztuló, férgek által gyötört fa rajza; a második a leírás rejtett, allegorikus értelme: a hűtlen fiáktól elhagyott, sőt a felvilágosodás idegen, „ártó” eszméitől belülről senyvesztett nemzet képe; s a harmadik az a szubjektív, sajátos valóságlátás, amely elsősorban a szerző magatartásáról, egyéniségéről árulkodik. Ez az utóbbi nem választható külön az elsőtől, csak mint annak szervező eleme, képi megkomponáltsága létezik, s mint ilyen, már annak a romantikus-metaforikus versnyelvnek a sajátja, amely elvből allegóriaellenes, amelyben a kép és jelentés már szerves, megbonthatatlan egységet képez.

így keveredik egyetlen versen belül a klasszicizmus és a még éppen csak születő romantika, az allegorikus jelentés és egy szubjektív versnyelv, a tárgyilagos leírás és az érzelmi telítettség. S ha figyelembe vesszük, hogy a vers milyen irodalomtörténeti korban íródott, akkor ez a kevertség nem is tűnik olyan rendkívülinek.

Közismert ugyanis, hogy a felvilágosodás irodalmát a nagyfokú stílus-forrongás jellemezte. S az egymás mellett s egymás ellenére ható különféle stílusirányzatok, költő