Irodalmi Szemle, 1984

1984/6 - Kovács Magda: Csillámka (mese)

Kovács Magda

Csillámka, a palack királykisasszony, egész délelőtt az oldalát fényesítette ezüst üvegmosójával. Már fényesebben ragyogott a Napnál, fényesebben a Holdnál, s a hét üveghegynél Is, amelyek különben sem jöhettek számításba többé fényesség és ragyogás terén.

— Csillámka! Csillámka! Nem hagynád abba kicsit, gyönyörűségem? Még felforrósodsz és szétpattansz! — rimánkodott ki tudja hányadszor a lányának az öreg palack királyné, egy hasas, zöld butélia.

— Van eszemben! — feleselt Csillámka, és egy pillanatra sem hagyta abba a fénye- sítést.

— Legalább egyél valamit. Hisz egészen lefogysz, tönkremégy nekem — könyör- gött tovább Butélia asszonyság.

— Még hogy egyek! Egek! Hogy én egyek! — méltatlankodott Csillámka. — Másról sem tudsz beszélni. Csupa kapormártás, ecetes uborka meg mákos rétes az életed. No, tessék! Most közel másfél perce nem fényesítem magamat! El tudom képzelni, hogyan nézhetek ki! Jaj! — sikoltott hirtelen. — Itt! Látjátok?! Mit mondtam? Homályos folt van az oldalamon!

— Hol? Merre? Nem látjuk! — egyszerre ott termett az egész udvar. Körbejárták Csillámkát, a fényességszakértők röntgennel átvilágították, mégsem látták a foltot.

— De én érzem! De én érzem! — sikoltozott Csillámka, kezét az oldalára szorítva.

— Az arany üvegmosómat! Gyorsan az arany üvegmosómat. Halljátok? Lusták! Szájtátik! Haszontalanok! — sikoltozott és toporzékolt.

Portviska, az öreg dajka, villámsebesen kezdett söpörni, kotorni a bútorok alatt, mögött, fölött. Térden csúszkált, bepréselte magát a küszöbök alatti repedésekbe, mindent megtett, amit egy hűséges vén dajka tehet egy elkényeztetett királylányért, de az arany üvegmosót nem találta sehol.

— Kincsem, lelkem, gondolkozz! Gondolkozz, hová tehetted, amikor utoljára fényesítetted vele magad — tördelte kétségbeesetten a kezét.

— Nem gondolkozom! Nem gondolkozom! Gondolkozzanak a miniszterek! Mire valók a miniszterek? Gondolkozzanak helyettem!

A miniszterek gondolkoztak, gondolkoztak, de semmi okosat nem tudtak kisütni.

— Hát... — mondta az első, a legokosabb miniszter.

— Ügy van, úgy van — helyeselt lelkesen a második miniszter. A harmadik nem szólt semmit, csak ütemesen bólogatott.

— Agyalágyultak! Vén totyakosak! Hordóhasúak! Vízfejűek! — toporzékolt Csillámka.

Az üveghegyek, amelyek mindeddig hallgattak, most hirtelen felélénkültek, felkapták Csillámka szavait, s mint a labdát dobálták oda-vissza egymásnak. Csúfolódó kórusuk hangja betöltötte az egész birodalmat. — Agya ... kosak ... dóhasúak ... ejűek! — A harmadik miniszter erre is rábólintott.

— Istenem — nyögött bele a zenebonába Burgundi, az öreg király, egy enyhén tántorgó borosflaska — a lányom már megint a minisztereimet szapulja. És micsoda hangnemben! Borzasztó! — mondta szomorúan, és szúnyogcsappantójával becserkészett egy nagy, kövér szúnyogot. Épp szúnyogvadászaton volt országa legtávolabbi mocsarában. Ide szokott menekülni az otthoni sűrű perpatvarok miatt, no meg a gondolat elöl, hogy lányát végre jobb belátásra bírja. De a párás melegben, s az iszapszagú

CSILLÄMKA