Irodalmi Szemle, 1984

1984/6 - Kovács Magda: Csillámka (mese)

csöndben csak még gyávább lett, keze, feje reszketni kezdett, sorra elhibázta a szúnyogokat. Ezalatt a szilaj természetű királykisasszony sorra sértegette Üvegország szokásait, törvényeit. Tiszteletlen volt szüleivel, az udvari néppel, de az égvilágon mindenki mással is, s mindennek a tetejébe olyan közönséges volt, hogy a halaskofák ékes jambusokban beszéltek hozzá képest. De a legnagyobb bűne mégiscsak annak, az ősi törvénynek a megszegése volt, amelyik kimondja, hogy az Üvegország határait őrző hét üveghegyet a mindenkori királykisasszony oknak kell tisztára pucolniuk: hajnalonként puha gyolcsokkal végigtörölgetni oldalaikat, s finom homokkal fényesre súrolni csúcsaikat. Nem is volt eddig semmi hiba, a királykisasszonyok, egyik a másik után, ahogy következtek a nemzedékek láncolatában, örömmel végezték ezt a megtisztelő szertartást. Még daloltak is közben. Dehogyis zsörtölődtek, dehogyis dohogtak. Ügy szállt a hangjuk a békésen derengő üveghegyek között, mint ezüstcsengők csilin- gelése. Elszállt a szemközti rózsalugasig, ahol illatos levelek rejtekében szendergett a Nap. Föl is ébredt, meg is mosdott gyöngyharmatban, meg is törölközött rózsasziromban, bele is mosolygott a világba. Ekkor egyszerre szemvakító ragyogással fellángoltak, az üveghegyek, hogy messzire űzzék fényükkel az ország határában ólálkodó gonoszt. Biztonságban, békességben éltek Üvegországban a mindenféle rendű és rangú üvegek.. De amikor Csillámka királykisasszonyi sorba cseperedett, s édesanyja kezébe adta a puha gyolcsokat, azzal, hogy másnaptól ő gondozza tovább az üveghegyeket, mindennek vége lett. — Soha! — toppantott erélyesen Csillámka, s földhöz vágta a rongyokat. — Nem mosónőnek, királykisasszonynak születtem! — És hiába volt minden rimánkodás, egyszer sem pucolta tisztára az üveghegyeket. Azokat lassan belepte a por, a korom, pókhálós oldaluk nem gyullad ki többé reggelenként szemvakító ragyogással. A Nap is összevissza ébredezett: többnyire morcosán, rosszkedvűen, s igyekezett minél előbb elinalni Üvegország határából. Az üvegek meg repedezni, törni, pusztulni kezdtek. — Baj lesz ebből, nagy baj — suttogták erre is, arra is az országban, s egyre várták, hogy majd csak tesz valamit a király. Ám a király semmi kézéi foghatót nem tett. Naphosszat sóhajtozott, csóválgatta, rázogatta a fejét, és szipogott hozzá öregesen. A pesszimistább üvegek felkészültek a végromlásra.

De most váratlanul megesett a csoda. Burgundi király uram, mint a vadat szimatolóvadászkutya, hirtelen felkapta a fejét, és az Üveghegyek felé tekintett. Azok még mindig zengtek és zúgtak, pokoli lármát és ricsajt visszhangoztak. Ez is ősi törvény volt Üvegországban, minden durva, sértő szót hétszeresen kiabáltak az üveghegyek bele a világba, hogy megszégyenítsék azt, aki kiejtette a száján. De nem Csillámkát. Ö aztán csöppet sem szégyellte magát.

— Indulunk haza. Siessünk, mert még a nyakunkba zúdít valami világkatasztrófát ez a lány — szólt oda a király felvidulva Kvarckristálynak, a kíséretében lévő ifjú palackhercegnek. Kvarckristály nem győzte csodálni a királyban végbement gyors változást, aki szemmel láthatóan megfiatalodott, kiegyenesedett a háta, kemények lettek a léptei és eltökélt a tekintete... Milyen kár, hogy nem bírja majd sokáig. Elég, ha csak egyszer rápillant Csillámka, s ismét összeomlik, gondolta bánatosan az ifjú herceg, aki épp most próbált felépülni egészen friss romjaiból. Szereti Csillámkát, és emiatt időről időre szépen összeomlik, finoman és előkelően, mint ahogy az egy többszörösen kikosarazott ifjú hercegtől elvárható.

— Menjünk — mondta engedelmesen, s mialatt robogtak hazafelé tizenhárom égővörös róka röpítette hintójukon, egyre csak arról ábrándozott, hogy valami rendkívülit, hősit visz most végbe Csillámkáért.

A palotában lázas keresésbe fogott az udvari nép. Mindent feldöntöttek, kirámoltak,, fölszaggattak, leszaggattak, kicsavartak, kitéptek, eldobáltak, földobáltak, megcibáltak, kirepesztettek. Soha ilyen jól még nem érezték magukat. Mindenki ügyködött, buzgól- kodott, kurjongatott vígan, a padlástól a pincéig. Még a halastavat is kiborították, végigtapogatva a rémülten tátongó aranyhalakat.

Mire a király és Kvarckristály hazaértek, felszántották az udvart, kidöntötték a kapuoszlopokat, kifűrészelték, felaprították a kert fáit, ledobálták a palota tetejét borító szépséges zsindelyeket, lerombolták a kéményeket... S mindezt elemi vad örömmel tették.

— Itt aztán tényleg történt egy és más — nézett körbe a romok között a király.

— Jól van, fiúk, azt a fügefát még csavarjátok ki, különben képes életben maradni —