Irodalmi Szemle, 1984

1984/1 - Tőzsér Árpád: Egy diófa és környéke (tanulmány)

Megrogytunk, s békót vertünk lábunkra. — Be jobban Omlott vólna vérünk külföldi csatákban — — —

S fordulat:

Ah, de minek zavarom kiderült örömünköt!

— ezen tűi

Sorsunknak fonalát jobb lélek fogja vezetni S néhány sor a Fels. ll-ik Leopold királyunk halálára (1792) című verséből:

Nézd mostan mi: s mi volt,

hajdani nyelvedet,

Ez vólt fenn egyedül. El vala már az is Kárhoztatva. — Le nem festhetem itt Hazánk Belső nagy zokogásait.

Bezárlott ajkaink íme kinyíltanak:

Mely váratlan öröm! mely csuda változás!

(A kiemelések tőlem, T. A.)

Ezekben a fájdalomtól és örömtől meg-megcsukló aszklepiadészi sorokban kerül egymás mellé a legtüntetőbben a „van” és a „volt” („Nézd mostan mi: s mi vólt”), Jelezve, hogy mennyire meghatározó élménye a költőnek a nyolcvanas évek végén s a kilencvenes évek elején a nemzet felbuzdulása, s mennyire csak a múlt s jelen, illetve a jelen és jövő szembeállításának jegyében tud ebben az időben gondolkodni. Egy pillanatra sem lehet számunkra kétséges, hogy az 1790-ben írt Ledőlt diófa szerkezetét is ez a múlt-jelen-jövő ellentét határozza meg, csak míg az idézett versekben egyszerű szónoki fordulattal (rendszerint felkiáltó mondattal) választja el a múlt és jelen borús látomásaitól a jövő derűsebb képeit, addig a Ledőlt diófában nem elégszik meg az ismert retorikai fogással: a tartalmi ellentétet a képek ellentétes jelentése is tudomásunkra hozza. így kerül a „szerencsétlen fa” mellé a „szelíd ég” és a „szűz virág”, s így értékben a Ledőlt diófa a hasonló tárgyú iskolásán klasszicista, magyarázkodó versezetek fölé.

S ezzel a szerkezetet meghatározó időszemlélettel kapcsolatban kell feltennünk a kérdést, s a több szálú választ összefoglalni: melyek a Ledőlt diófa — hogy úgy mondjam

— allegória-idegen elemei? Elemzéseink során azt már kellőképpen szemléltettük, hogy a vers allegorikus jelentésének kifejlésével párhuzamosan egy a látványtól a lírai reflexiók felé haladó (leíró-szubjektív) szerkezet is kimutatható a versben; most nézzük meg, mennyire allegória-idegen az az idő-(múlt-]elen-jövő)-szemlélet, amelyet fentebb taglaltunk, s amely a versben szintén strukturáló elemként funkcionál.

Goethe szerint az allegóriában a „különös csak mint az általános példája érvényes”,33 tehát nem mint olyan valóságdarab, amely létrejön, létezik és megsemmisül, hanem olyan helyzet, amelynek szinte csak jelen ideje van. A példában nem folyik az idő, a példa kimerevíti az idő egy szakaszát. Arany „rab gólyájáról” nehéz elképzelni, hogy előbb fióka, aztán megtépett szárnyú madár, s végül mégis csak fölrepül, mint ahogy Vajda „nagy halottja” (A virrasztókban) sem támadhat föl, tisztje csak annyi, hogy „kiterítve mereven” fekszik. Ha ezek a tárgyak, dolgok saját múltjukat-jelenüket- jövőjüket, autonóm életüket kezdenék élni, már nem szolgálnák az „általánost”, nem példáznák a gondolatot, előbb-utóbb kilépnének a költő által rájuk kiosztott szerepből.

Az allegória időkimerevítő jellegével szemben a Ledőlt diófa — amint azt föntebb látjuk — egyenesen a volt-van-lesz időszemléletre épül. A leírás jelen ideje ugyanis csak formálisan jelen idő, a fa pusztulásának képei, amelyek a nemzet pusztulását vannak hivatva érzékeltetni, értelem szerint múlt idejűek. A vers első, leíró felében a költő tulajdonképpen egyebet sem tesz, csak a ledőlt fa pusztulásának okait (múltját) vizsgálja, s a természeti pusztulás motívumaihoz fokozatosan hozzáavatja (hasonlítja) társadalmi tapasztalatait: az emberi értékek pusztulásának motívumait. S a múltnak ez a jelen idejű látványban szemlélése akkor ér véget, a volt akkor fordul át a vanba,