Irodalmi Szemle, 1984
1984/1 - Tőzsér Árpád: Egy diófa és környéke (tanulmány)
a Rádai Gedeonhoz címzett vers szellemében): leírja, hogyan szakad el a nemzet ősi erényeitől („Elszakad testes derekad tövétől”; a Rádai-versben: .. így vágjuk alattunk A dőlésre hanyatló fát”], elpanaszolja, hogyan lesznek hűtlenek a fiák anyjukhoz- nemzetükhöz („... hullnak Ok, s nem is tudván rövid életekről, Rendre kihalnak”; a Rádai-versben: „Látjuk jobb unokáinkat; de heába keressük Címeres elsőjük szép lelkit bennek”), s szóvá teszi még a külsőségek elhagyását is („Nemtelen porban hever a nemes dísz?”; a Rádai-versben: „Lehánytuk Már régen nemes öltözetünk”), aztán rátér az okokra, s azokat a „behívott” s „hangyabolyként” „nyüzsgő” új eszmékben véli megtalálni. S a „gonosz férgek” [a felvilágosodás hitet „elnyomó”, „az egekből istent kitudó” hazai hívei), s az általuk „koholt” új vallás, az „átkozott vendég” ellenében a hazához, a hatalom régi-új birtokosaihoz, a megyékhez, a nemességhez fellebbez: a lelkeket káros eszmék senyvesztik, de változnak az idők, s „hazánk’, szelíd ég”, ebben a „szűz virágjában tartsd meg örökké!” Ez a vers belső (szerkezeti és képi) logikája, s ez a jelentés következik a mű történeti-genetikus vizsgálatából is. E szerint Baróti Szabó „diófája” nem a haza, hanem az ősi erényeit elhagyó, belső értékeitől megfosztott, s hit nélkül pusztuló, illetve egy „koholt vallás” által pusztított nemzet allegóriája, s a záró strófában direkt módon megnevezett „haza” nem a leírt fa allegorikus jelentését megadó kulcsszó, hanem olyan új mozzanat, amely tovább építi a versjelentést. Motívumként már nem a fához, hanem az indulatainak, óhajának megvallásával immár puszta szubjektumában is megjelenő költőhöz tartozik. S ezzel feloldódik a Ledőlt diófa záró szakaszának látszólagos ellentmondása is: az az ellentét, amely a „szerencsétlen fa” és a „Hazánk”’ fogalmak, illetve a két mondat között az ellentétes kötőszó kitétele nélkül is fennáll, érthetővé válik. Mert az nyilvánvaló, hogy az eredeti helyesírás szerint a két fogalom semmiképpen sem azonosítható, s fel sem cserélhető. A köztük levő gondolatjel és a „Hazánk” nagy kezdőbetűje egyértelművé teszi, hogy a „Hazánk’, szelíd ég,” stb., új mondat, új gondolat, amelynek értelméből az előbbi mondat viszonylatában nem azonosság, hanem éppenhogy oppozíció következik: „Ah szerencsétlen fa! — (De) hazánkat, szelíd ég. szűz virágjában tehetős karoddal tartsd meg örökké!” Olyan egyszerű asyndetonos megoldás ez (a de kötőszó kihagyása), amely — összhangban a költőnek az egész versre jellemző sűrítő, a képeket minden magyarázó elem nélkül egymás mellé nyeső szándékával — tömörebbé és vibrálőbbá, indulatosabbá teszi a stílust. Ha pedig az egyéb kihagyott kötőszavakat is helyükre raknánk, s a versmondat bizonyos logikai kiegészítését is elvégeznénk, akkor körülbelül ilyen jelentéskomplexumot kapnánk: Ah szerencsétlen fa, szerencsétlen nemzetem, lelked egyelőre még sorvad, pusztul, de hazánkban (a vármegyékben, a hivatalokban, az iskolákban, az irodalmi társulásokban32) már kezdődik valami új, valami biztató, s ezt a felbuzdulást, szelíd ég, szűz virágjában tartsd meg örökké! S azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy a költő eredeti célja éppen ennek az ellentétnek, a nemzet állapotának s a hazában a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején bekövetkezett fordulatnak, felbuzdulásnak a tudomásunkra hozása volt. Annál is inkább hihetjük ezt, mert a jelennek és jövőnek, illetve a múltnak és jelennek ez a szembefordítása a jelzett korszakban költőnknek számos más versére is jellemző. íme, néhány példa: A már annyiszor idézett T. Üdősb B. Rádai Gedeon úrhozban 1788-ban, miután negyvenhét súlyos hexameterben megfesti a nemzet és haza pusztulását, így kiált föl: Borzasztó szózatok! — Álljunk, Álljunk meg. Gyönyörű szellő kezd lengeni, s vidám Hírt emelít puha szárnyaival. — Mély álmok oszolván Minden tájékon, mintegy jeladásra, sereggel Összevetett vállal, szívvel, felkeltek az írók stb., stb. A múlt sötét képeitől a „csendes idők” virradását ünneplő Szabolcs vármegye inne- pére című versében (1791) sem tud szabadulni:
