Irodalmi Szemle, 1984

1984/5 - KRITIKA - Grendel Lajos: A Semmi színe előtt

Az Istentelen színjáték szövegeinek tanúsága szerint a költő a költészet szempontjából egyetlen lehetséges úton indult el — befelé, önmaga felé. Ha elővesszük előző, 1977-ben megjelent kötetét, az Átkelést, választását nem fogjuk meglepőnek találni, mivel annak hatalmas, pátosztól fűtött, barokkos verskompozíciói előlegezték már ezt a választást: ,,Az örök lényeg / megkerülhetetlen: mindent, mit megéltem, / s megélhettem volna az időben, pontosabban, / az idődimenziókban, igaznak kell fölmutatni” — írja a Levél kedvesének avagy Jelentés az iszonyatos megváltozásról című kompozícióban, s ugyan­ebben a költeményben alább: „... A koponya / boltíves mennyezete / alatt, örökmé­csesként, / néhány hontalan csillag / világol. De hontalan lennék-e / valóban? Vajon nem hona-e az embernek / egyetlen tenyér, egyetlen fölnevelő, / termékeny öl is? Nem hona-e, mit / értelemmel s akarattal befogni / képesnek bizonyul? ...” Ám ugyan­ebben a szövegben ilyen sorokra bukkanunk még: „... a beavatkozás erkölcsével és teljes felelősségével / készültem a feladatra. A feladatra, melyet megoldani / csak én ■vagyok hivatott.. Mivel sohasem hittem benne, hogy a költőnek, aki a „létezés szakmában” dolgozik, mindenféle feladatokat vagy feladványokat kellene megoldania (ti. a létezés felad­ványai megoldhatatlanok, a költő pedig nem ácsmester vagy matematikatanár), az Istentelen színjáték szövegeinek jelentőségét egyebek között abban látom, hogy a költő bennük megszabadult végre a „beavatkozás erkölcsének” csikarásos kényszerétől és pátoszától. Ennek megfelelően kötetének négy ciklusa: Az abszolút sírásó feljegyzéseiből, a To­pográfia, a Feljegyzések egy én-ontológiához és a Ragasztás radikális szakítás eddigi poétikájával. A Feljegyzések egy én-ontológiához három darabjában a költő a sorsa alakulását, személyisége fejlődését meghatározó három fontos élményét veszi szemügy­re prózába hajló nyelven, pátosz és emelkedettség nélkül. A vendégszoba két sorára: „ebben a városban az emberek növények állatok is / csupán összeszerelhető elemei önmaguknak” Az „itt” és „ott” utolsó két sorának imperatívusza felel: „rendet rendet rendet kellene tenni / rendezni kéne rendezni végre közös dolgaimat.” A ciklus mind­három szövegében egy tétova, szkeptikus generáció alapvető közérzetélménye kap hangot. Ennek a közérzetnek a meghatározó tartalma a hétköznapiság élménye. A tör­ténelmi szélcsendben a hétköznapiság, az eszménytelenség mitikusan egyetemes kiter­jedést kap, s a változatlanság közérzetét emeli egyetemes világállapottá: „Varia-bútor varia-kaktusz varia-öleb Varia-ember / a tartalom elsődleges / a formák viszont mara­dandók” — írja. A hétköznapiság megmerevedett formáiban eltűnik az ember, de mond­hatnánk úgy is, a Semmi elől a hétköznapiságba vonul vissza, rutinba, sémákba, üres ■gesztusokba, s eszébe sem jut, hogy éppen ezeken a sémákon, a hétköznapiság formáin keresztül lesz az, ami bizonyára nem akar lenni, a Semmi szemléltető eszköze. Nem véletlen, hogy a rezignáció tónusa Tóth László kötetének ebben a ciklusában a leg­erősebb. A hétköznapiság közérzete dominál a Topográfia ciklus tizenkilenc versének leg­többjében is, azzal a különbséggel, hogy az irónia itt jóval hangsúlyosabb, s az olyan szövegekben, mint a Szegény nagypapa megütötte..A nagymama nem visel.. Nagymama nem látott.. ., Nincs is ma ..., A gyermekeim, kik nem . .Férj töpreng, nagy .... A feleségem voltaképpen jó ..Amint a konyhaszekrényt gyufát..Az ivás fölöttébb veszélyes... a hétköznapiság lélekölő abszurditásának ábrázolása mellé Tóth László megszerezte a rálátás fölényét és a megértés fanyar bölcsességét is, anélkül hogy megkísértené a cinizmus, illetve anélkül, hogy részvétét érzelgős kifejezésekbe cscmr.golná. Valami olyasmit művel Tóth László ezekben a szövegekben, amit a prózá­ban belső ábrázolásnak nevezünk. S az ábrázolás szót nem véletlenül használom. Vala­mennyi említett szöveg kiváló lélektani beleérzéssel állít elénk figurákat (afféle anti- b.ősoket) a szó prózapoétikai értelmében. Ebben az összefüggésben azonban meg kell jegyezni azt is, hogy Tóth László, ellentétben Tőzsér Árpáddal vagy Kálnoky Lászlóval, nem hívja eközben segítségül az anekdotát, nem történeteket mond el. Noha Tóth László világlátása kétségkívül rokon az említett költőkével, egy tekintetben azt hiszem, lénysgi különbség van a szemléletük között. Tőzsér Árpád és Kálnoky László vers­ciklusaiban, a Mittel úr-, illetve a Homálynoky Szaniszló-történetekben a hétköznapiság abszurditása feloldódik az elemzés gesztusában, az intellektus értelmező behatolása révén megszelídül, együtt lehet vele élni. Tóth László szövegeiben ellenkezőleg: az

Next

/
Thumbnails
Contents