Irodalmi Szemle, 1984

1984/5 - KRITIKA - Grendel Lajos: A Semmi színe előtt

intellektuális beavatkozás még inkább kiemeli a vers tárgyának abszurditását (A nagymama nem visel..., A feleségem voltaképpen jó... stb.).

A Ragasztás ciklusban a költő a vizuális költészet, illetve a kollázs eszközeivel él. Bővebben nem kívánok a Ragasztás ciklus egyes darabjaival foglalkozni, csupán annyit szeretnék megjegyezni, hogy valamennyit telitalálatnak tartom. Tóth László szerencsére nem részegült meg az ugyan nem általa kitalált, de a szlovákiai magyar irodalomban alig alkalmazott technika lehetőségeitől, és elkerüli a vizuális költészet és a kollázs legnagyobb csapdáját: az ötletbe ragadást, illetve a közhelyszerűséget. A bölcseleti igény erősebb benne az újszerű technika kínálta lehetőségek mámoránál. Ez a megállapítás egyébként, úgy hiszem, érvényes az egész kötetre. A sokféle formai eljárás, amellyel a költő az Istentelen színjáték szövegeiben szerencséltet bennünket, könnyen csábíthatná olcsó megoldásokra. Hogy ez nem így van, s hogy minél többször lapozunk bele a kötetébe, annál homogénabbnak találjuk azt, Tóth László szigorú bölcseleti igényének köszönhető, amely igény még a Ragasztósokat is magasan az ötletek fölé emeli.

Tóth líráját nemzedéktársaiétól (talán Varga Imrét kivéve) kezdettől fogva megkülönbözteti mindnyájuknál szigorúbb létfilozófiai beállítottsága. Am szemléletével nem mindig korrespondált az a barokkosán zsúfolt lírai nyelv, amelyet egyik-másik nagylélegzetű kompozícióiban használt, beleértve akár az Átkelés némely nyelvi megoldását is. Ojabb verseiben a költő letett róla, hogy verskatedrálisokat építsen, ehelyett, irodalmunkban szokatlanul radikális eltökéltséggel, a prózához közelálló lírai alakzatok és a köznyelv felé fordult. Lírája személyesebbé vált, helyenként, mint a Topográfia egyes darabjaiban vagy a Feljegyzések egy én-ontológiához ciklusban szinte provokatívan személyessé. Ez pedig mindenképpen nyeresége lírájának, mert éppen a szövegeit fűtő személyesség, a létezésben való egzisztenciális érintettség provokáló nyilvánosság elé bocsátása kölcsönöz hitelt filozófiai általánosításainak. Nagy verseiben Tóth László gondolat és tapasztalás páratlanul impozáns egységét valósítja meg. Hasonló teljesítményt a szlovákiai magyar lírában egyedül Tőzsér Árpád tudott felmutatni az elmúlt évtizedben.

Az eddig elmondottakból bizonyára kitűnt már, hogy Tóth László új kötetét, az istentelen színjátékot nagyon jelentős kötetnek tartom, irodalmunk olyan eseményének, amely fölött némán átsiklani vétek volna, s amelynek nem árthat sem pályatársi féltékenység, sem kulisszák mögötti gáncsoskodás. A kötetben legalább egy tucat nagy -vers található. A Topográfia ciklus kiemelkedő darabjain kívül az Átváltozás ciklus néhány versét és Az abszolút sírásó feljegyzéseiből II. sorozatának több versét említeném első helyen. Tóth László kötete tavaly jelent meg, s méltatást, jellemző módon, jószerivel eddig csak Magyarországon kapott. Nem mintha nálunk nem beszélnének róla. Beszélnek, talán a kelleténél többet is, s értékelése körül — megint csak szóban

— szélsőséges vélemények csapnak össze. Vannak (s talán ők vannak többségben), akik fölteszik a vaskalapot, még céhbeliek is szép számban. Ahogy ez lenni szokott az irodalomban, amikor valaki felrúgja a közmegegyezést, ráadásul a normák megújításának igényével. Hosszú ideig én is úgy gondoltam, hogy ez a kötet megismételhetetlen, ezután csak valamiféle klasszicizálás következhet, a megszerzett formai vívmányok begyakorlása. Figyelmesebben újraolvasva az Istentelen színjáték szövegeit, módosult ;a véleményem. Hogy miképpen, ahhoz hadd idézzem újra a Bölcselet című négysorost:

„Csak egy felé indulhat, kinek lába előtt ezer út.

De melyiken induljon, aki előtt csak egy van?”

Az Istentelen színjátékból több út vezethet a költő jövendő kötetei felé. S i ami a valóságban lehetetlen, a költészetben szerencsére nem: a költő egyszerre több úton elindulhat. A Topográfia, a Feljegyzések egy én-ontológiához és Az abszolút sírásó feljegyzéseiből sorozat izgalmas távlatokat nyit a költő előtt, kritikusait és olvasóit pedig jogos várakozással tölti el. (Madách, 1983]