Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - KRITIKA - Grendel Lajos: A Semmi színe előtt
Arra a helyre Ahol állhattunk volna” Mint aki egy támadni készülő kígyóval néz szembe, s félreugrana, de a rémület meg- dermeszti. Az Istentelen színjáték költője ilyen helyre invitálja olvasóját. Persze, talán nemigen kell az olvasót erre a helyre invitálni, hiszen az ott van amúgy is. Mindnyájan azon a helyen vagyunk — egy bizonyos szempontból —, ám nem biztos, hogy tudatában is vagyunk annak az apróságnak, hogy én esendőségem, te esendő- séged, a mi otthonunk, az ő látszólagos létbiztonságuk, hogy mindez ontológiailag. . . (s az ontológia szó nem kritikusi önkényeskedés ez esetben, lásd: Feljegyzések egy én-ontológiához). Szóval, élünk, élünk, éldegélünk, amíg a halál bácsi le nem kaszál bennünket. Lehet, hogy már holnap, lehet, hogy csak ötven év múlva. Am ,addig is. tesszük a dolgunkat. Eszünk, alszunk, dolgozunk, gyerekeket nemzünk, tévét nézünk, kirándulunk, bevásárolunk, veszekszünk, kibékülünk, ábrándozunk, káromkodunk, mint minden normális ember minden időben. Mást úgysem tehetünk, mint hogy éldegélünk, ki hogyan tud. Elérhető célokat tűzünk magunk elé, és persze elérhetetleneket is, mindenesetre valamilyen célt, s ezeknek a céloknak a függvényében a dolgok, s velük: bizonyos emberi tulajdonságok is értékként jelennek meg az életünkben. Mivel Tóth László nem földöntúli lény (ahogy persze egyetlen költő sem az), alighanem ugyanolyan célelvűség vezéreli a magánéletében, mint akárki mást. Am mihelyt irodalmi művet próbál létrehozni (legyen az vers, regény vagy színpadi mű), kénytelen zárójelezni magánélete célelvűen berendezett világát. Ez ugyanis alapvető feltétele annak, hogy irodalmi művet egyáltalán létrehozhasson. Az olyan írásmű, amely benne reked' a hétköznapok pragmatikusan célelvű értékrendjében, nem tarthat számot az irodalmi mű megnevezésre. Az irodalmi mű létrejöttének legelső feltétele, hogy szerzője a műalkotás anyagát, a — jobb szó híján mondva — valóságot, illetve annak valamely szeletét, kiemelje a hétköznapiság pragmatikus, s ezért általánosabb érvényre sosem emelhető értékrendjéből, s mintegy megtisztítva a hasznossági szempontok salakjától, önmagában szemlélje. (A Semmi színe elé helyezze.) Más szóval: a költő kénytelen elmozdulni a hétköznapi beállítódás nézőpontjából, ha igényt formál rá, hogy mondanivalója általános- érvényt kapjon. A köznapi életben ezerféle érdek, cél, szándék keresztezi egymást. A hétköznapi létezés egyik jellemző vonása, hogy benne ellentétes értékrendek alakulnak, s lépnek szövetségre vagy üzennek hadat egymásnak. A költőnek hivatásához tartozik, hogy túllépjen a hétköznapiság káoszán. S könnyű a dolga annak a költőnek, aki egy szilárd pontból (Isten, Történelem, Haladás stb.) le tud vezetni egy a hétköz- napiságon túlmutató értékrendet. Jóval nehezebb a dolga azonban annak a költőnek, aki az origót nem találja. Mert ahol nincs ilyen szilárd pont előtte, ott a Semmi van, s a Semmiből semmilyen értékrend nem vezethető le. Tóth László legalábbis szkeptikus az origókkal szemben. Szövegeinek alaptónusát ennek az általánosan érvényes, a mai kor súlyos lételméleti, társadalmi, etikai kérdéseihez megfelelő értékrendnek a levezethetetlensége fölött érzett harag és rezignáció* adja meg. Szövegei olvastán nemegyszer úgy tetszik, ennek az általánosan érvényes értékrendnek a felállíthatatlanságát kész tényként fogadja el, ugyanakkor jól látja az értéknihilizmus veszedelmeit. Megkérdőjelezi az emberi létezés értelmességét, akárcsak Camus vagy Beckett, de nyomban fel is lázad az abszurd ellen. Szövegeiben jól nyomon követhető a düh, a szkepszis és a rezignáció hullámzása, néha egyetlen szövegen belül is (Innen és túl). Etikai dilemmáját egy remek négysoros versben így fogalmazza meg a költő: „Csak egy felé indulhat, kinek lába előtt ezer út. De melyiken induljon, aki előtt csak egy van?” (Bölcselet)
