Irodalmi Szemle, 1984

1984/5 - KRITIKA - Rácz Olivér: Piros vers

farkasfogat vagy zöld rutafüvet csuklómra ó ja]

senki sem kötött —

hogy jó utam s szerencsém legyen ...

Már ezek a beharangozó sorok is sokat elárulnak Varga Erzsébet gondolatvilágáról, célkitűzéseiről, önmaga által választott költői útjáról, amely egyszerre egyéni és egyedi, kollektív és útkereső, hagyományokra épülő, hagyományokat őrző és — modern. Modern a szónak, a formának és az önkifejező készségnek abban az értelmében, amely csakis megbonthatatlan dialektikus egységben szemléli és látja a világot, az élet harmóniáit és ellentétjeit, a múltat, amelytől és amelyből elszakadt, s a jövőt, amelynek szerves alkotója.

Múlt és jövő — a lét legélesebb, legkibékíthetetlenebb ellentétjei, s mégis olyan egymásra utaltak, akár Varga Erzsébet egymással vitázó, egymást megidéző s egymással emberi, társadalmi számadást summázó verssorai. Mert ebben a költészetben vers válaszol versnek: a költő önmagával vitázik egy soha el nem lanyhuló, termő vitában.

... kinőttem a falut tékozlón ó eltékozoltam — írja Elégia című költeményében, de a rákövetkező vers, az Opus XII utolsó sorai mégis a hajdani falut idézik, ahol ma is, mindig is csak így lehet megidézni, fohászba foglalni az örök egyazonost, az Anyát és a Nyelvet:

Anyácska

Édes Anyanyelv

te vagy a Kés a Tűz a Só —

Varga Erzsébet költészetében a Loeweni Mária-Siralom és az ősi népköltészet öröksége egy és ugyanaz (Szerelmes ének a XII. századból és Szerelmes ének a XVII. századból, majd a szépséges Lánc-lánc ... című költemény, a Ha elhagynál, a Mondóka című versek), de egy és ugyanaz az ősök és utódok örök felelőssége, küzdelme, elkötelezettsége, változatlan feladatvállalása.

Változatlan és következetes: jövőt látó, jövőt ostromló, jussát követelően, jussa meghódítására felkészülten azonosul az élet dolgaival. Úgy, ahogyan az ősök tették:

S válladon ez az éjszaka súlyos, akár a kő: te meg mint ő a nagyapád

— nagyapád, a zsákoló paraszt — görnyedsz s háromszor leroskadsz míg elérkezel a kakasszóig

(Sírás Adonísz után)

s úgy, ahogyan az ősök — vers felel versnek — célba — és szívbe — értek az utódokban:

... öregapám vaksi Bellái József káromkodások büszke királya botját kaszáját szögre akasztja s fölül egy piros paripára

szép sörényű patkótlan lovak hozzák-viszik a régi képeket vasárnap van és megtapossák megtapossák a szívemet —