Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - KRITIKA - Rácz Olivér: Piros vers
Rácz Olivér PIROS VERS Varga Erzsébet: Egyszer csak szárnyra kelt Bevallom, amikor — már nem is emlékszem, melyik lapunkban — először találkoztam Varga Erzsébet Piros versével, sürgetően szívembe dobbant: erről a versről írni kellene. Erről a költőről írni kell. S most előttem fekszik a szerény kis kötet, s máris percekig tűnődnöm kellett, ezt a „szerény” jelzőt leírjam-e... Mert hát én ezt a jelzőt nem a kötet fülszövegéről s nem is a már megjelent ismertetésekből oroztam el; az írásmfivészet és a kritika egyik nagy mesterétől, Karinthy Frigyestől lestem el — ő volt az, aki egyszer, egy túlzottan szerénykedő fiatal költőre így mordult rá: Mondja, fiatalember, maga tulajdonképpen mire olyan szerény? Varga Erzsébetnek van mire szerénynek lennie: a tudására, a tehetségére, a költői felkészültségére, világnézeti megalapozottságára, gondolatvilágának gazdagságára s költeményeinek arra a míves, művészi megmunkáltságára, amelyhez fiatal költőink közül — elnézést érte — meintcsak költőnő, Mikola Anikó versei hasonlíthatók. Igen, ezt is be kell vallanom, s ezért is elnézést — Horatiustól, Villontól, Dantétól, Petrarcától, Heinétől, Jeszenyintől és mind a többiektől — Szappho és Elisabeth Browning óta Petrőczi Kata Szidóniáig, Anna Ahmatova és Vera Inber óta Kaffka Margitig és Nemes Nagy Ágnesig elfogult vagyok a költőnők iránt, természetesen az ő javukra. Nem azért, mintha nem hinnék feltétlenül és maradéktalanul a nők egyenjogúságában és adekvát tehetségében, tudásában az élet minden területén és összes megnyilvánulásaiban, ellenkezőleg. Egyszerűen azért, mert a költészetet nagyon nehéz, férfierőt is meghaladó mesterségnek érzem. Csakúgy, mint az ércfejtést vagy a fémöntés mesterségét. A nyelv roppant anyagából fejteni a nemes ércet, a szó forró izzásig hevített anyagából öntvényt formálni hasonlatos is az említett kemény küzdelmekhez: könnyed, szép verssorok megformálása mögött olykor önemésztő, nemes erőfeszítések láza rejlik, s az alkotás remekét éppen az emeli felső fokokra, ha nem érzik rajta a küzdelem erőfeszítése, csak annak izzása, láza. A költészet anyaga, a nyelv, a szó makacs és ellenálló anyag: alakítható és idomítható, s olykor mégis konokul ellenáll minden próbálkozásnak, olykor kihull a kézből és darabokra törik, s olykor konokul ellenáll magának létrehozójának is, a gondolatnak, amely megszülni vágyta. S ehhez az örökszép küzdelemhez — Szappho és Horatius óta — még senki sem kapott egyéb útravalót, csak a tehetséget. És az örökséget, a hagyományt. Ez a tehetség és ez az örökség fémjelezte Varga Erzsébet költészetét már első kötetében is, s ez jellemzi még kidomborodóbb, még hitelesebb bizonyítással új verseit. Ügy, ahogyan — a cím bizonyára nem véletlen — új kötete bevezető versében, az Örökség című költeményében vallja:
