Irodalmi Szemle, 1984

1984/1 - Tőzsér Árpád: Egy diófa és környéke (tanulmány)

Fojtsd meg a jók által ezen viperákat, Fosztasd meg fejektől a mérges hidrákat — S hogy meg ne újuljon mostani nyögésed, Nyújtsd be királyodnak e rövid kérésed: Tiltsa meg a gonosz könyvek olvasását,

E vers — amelynek itt csak jellemzőbb részeit ragadtuk ki — azon kevés Baróti Szabó-versek közül való, amelyet nem időmértékes formában, hanem hagyományos felező tizenkettesekben irt meg a költő, de rokonsága a Ledőlt diófával Így is nyilvánvaló. A „Bóldogtalan ország!” itt is anyaként személyesítődik meg („Fijaid, akiket emlőddel szoptattál”), itt is szó van a „hasadó hajnalról” (amott a „szűz virág”- ról), és a „külső”, illetve „belső” ellenségről. Csak míg amott a „belső ellenség” kiléte többé-kevésbé homályban marad, itt megneveződik: a költő takaratlan indulattal, dühvei fordul a haza „megveszett fattyai”, a „franciák éhes zsoldossal”, azaz a felvilágosodás hazai hívei ellen. S pontosan azokkal a jelzőkkel illeti-szidalmazza őket, mint a Ledőlt diófában: ott „Gyilkosok”, itt „gyilkos emésztők”, amott „viperák szülötti”, itt „viperák”, amott a fát belülről pusztító „férgek” a „gonoszok”, itt a felvilágosodás eszméit terjesztő, s a lelkeket formáló „könyvek”.

S ha ezeket a „megveszett fattyakat” („gonosz férgeket”) ennek a versnek a tükrében vizsgáljuk, akkor az is megvilágosodik előttünk, milyen „hangyabolyt hittak” az „elett odóba", hogy kik, illetve mik „nyüzsögnek” az alatt a bizonyos fa alatt. Az idegen eszmék („vendégek”?) befogadását rögzítő „Kik a jakobinus maszlagot lenyelvén, És elrészegítő újsággal megtelvén” sorok után ugyanis valóban „nyüzsgés”, az átvett eszmék felsorolása, halmozása következik: megneveződik a francia forradalom két alapeszméje: a szabadság és egyenlőség, felvetődik a hit (illetve a hitetlenség) kérdése, felpanaszolja a költő a „fattyak” istentelenségét, királyellenességét, s elítéli a „poklot, a jók boldogságát” s „Az ember lelkének halhatatlanságát" nevetők cinizmusát is. Ilyenféleképpen tehát a „gonosz férgek” a „franciák éhes zsóldossai”, akik a „jakobinus maszlagot” lenyelték, a „behívott”, „nyüzsgő” hangyaboly pedig a „gonosz könyvek”, az idegenből (a franciáktól] átvett, s nálunk is tömegesen terjedő „kártékony” eszmék.

S tovább sorolhatnánk azokat a felvilágosodásellenes verseket a kilencvenes évek elejéről, amelyeknek kifejezései, képei, indulata a Ledőlt diófa kifejezéseit, képeit, indulatát idézi. Meg kellene például vizsgálnunk az 1794-ben írt A megromlott er- Icölcsrőlt, amelyben a hazát a költő szintén olyan fához hasonlítja, amelynek „Reménye mind kifonnyadott! virágjait Egy dér (ki vélte volna) csaknem mindenütt Lefőzte!”, s amelyben a képi egyezésen túl még a modalitás is a Ledőlt diófa felé mutat: ott: ,;Ezt leendőnek lehetett-e vajon Vélni felőled?”; itt: „ki vélte volna”; s meg kéne említeni az ugyanabban az évben íródott Felfordult világot, amelyben azt panaszolja fel a költő, hogy „Más vallást koholt az esztelenség”, de azt hiszem, ennyi is elég annak a feltételezésnek a bizonyításához, hogy Baróti Szabó az 1790-es évek elején már nem a németesítést, az elnemzetietlenedést tartja a fő veszélynek, hanem a hagyományos vallásos erkölcsöket támadó felvilágosodást, a „koholt vallást”, s hogy annak a verssorozatnak, amelyet ez ellen a „koholt vallás” ellen írt, első darabja minden valószínűség szerint éppen az Egy ledőlt diófához. A vers 1790-ben, a korszak- váltásnak abban az évében íródott, mikor a költő úgy érezhette, hogy a haza dolgai lassan jobbra fordulnak, hogy az írók összefogása nyomán „Gyönyörű szellő kezd lengeni” (T. Üdősb B. Rádai Gedeon úrhoz), hogy II. József halálával az intézményesített németesítésnek vége, az iskolákban egyre több a magyar szó, s a hatalom visszakerül a megyék, azaz a magyar nemesség kezébe. Ezt láthatta az egyik oldalon, s mivel a másik oldalon viszont a vallás- és egyházellenes röpiratirodalom éppen ebben az időben a legtámadóbb, a költő harci kedve, dühe e röpiratirodalom által terjesztett eszmék ellen fordul. S szinte a korábbi bajoknak (értsd: a költő által korábban annyiszor, annyi versben szóvá tett bajoknak): a nyelv- és „köntösváltóztatásnak”, az ősi erények — elsősorban az erő és erkölcs — feladásának az okát is ezekben a — szerinte a nemzetet belülről gyöngítő-senyvesztő — új eszmékben látja.

A vers első részében (a negyedik strófával bezáróan) tehát felsorolja a bajokat (még