Irodalmi Szemle, 1984

1984/5 - ÉLŐ MÚLT - Csáky Károly: Szeder Fábiánról és földijeiről, a palócokról

A gyermek Szeder Fábián Érsekújvárott, Komáromban, Esztergomban és Pozsonyban végezte tanulmányait. Tizenhárom éves korában esztergomi diák. Ekkor még erősen kísértette őt a palóc „szőejtés”, amire egyik tanára, Révai is felfigyelt. Talán neki köszönheti, hogy a palóc nyelvjárással, melyben „sok elrejtett kincse van” anyanyelvűnknek, később tudományosan is foglalkozni kezdett. 1835-ben, a Tudományos Gyűjteményben harmadszor is megjelent palóc-értekezésének „Bevezetésiében így emlékezett erre vissza: „1797-ben ama nagy Révai volt 5-dik scho- labeli Tanítóm. Ö a deák nyelv mellett a’ magyart is mód nélkül sürgette, és velünk iskolánkon kívül magyarul beszélt. És minden igyekezetem mellett sem lehettem még akkor képes egészen elnyomnom a’ Palócz szóejtést, a’ miért is a’ tudós figyelemmel tartott, s le is írt sok szavat, és szóejtést utánam, és gyakorta intett, hogy becsben tartsam a’ Palócz magyarságot; mert sok elrejtett kincs van benne anyai nyelvünkből”.27

De hogyan is született Szeder Fábián palócokról szóló értekezése? 1817-ben egy pályázati felhívás jelent meg a Tudományos Gyűjtemény I. kötetében. Aláírója „egy Hazafi”, azaz Horváth István volt, aki „Tizenkét Tsászári Species Aranyat” ajánlott fel annak a Földinek, aki óhajtását „legszerentséssebben kielégíteni fogja”. A pályázat kiírója könyvet tervezett, melynek „A Palótzság Esmertetése különbféle tekintetben” lett volna a címe. Arra várt Horváth István választ, hol laknak a palócok, melyek legfőbb jellemvonásaik, nevezetesebb szokásaik, ünnepeik, játékaik stb.

A felhívás részben eredménnyel járt: 1819-ben a Gyűjtemény VI. kötetében megjelent Szeder Fábián A’ Palóczokról c. értekezése. S hogy fogadta Horváth az első pályamunkát? Magyarázat helyett álljon itt egy sor 1819. júl. 31-én kelt leveléből: „Nem küldhettél nekem kedvesebb ajándékot a’ Palótz Magyarság esméreténél” — írta Szeder Fábiánnnak.28 Leveléből azonban az is kiderül, hogy még többet várt a szerzőtől; éppen azért további munkára ösztönözte őt. „Te ebben nekem fáklyát gyújtottál (a palóckutatásban — Cs. K. megj.), s igen szívesen veszem, hogy gyújtottál. Tsak arra kérlek, hogy még bővebben esmértesd Földjeidet” — olvashatjuk a levélben.

Szeder Fábiánnak szinte minden előzmény nélkül kellett megbirkóznia a nem éppen könnyű feladattal. Ezt egyébként maga is elmondta bevezetőjében: „Tartottam, az igaz, eleinte az illyes munkától, mellyben kalauz nélkül kezdenem kellett”.

Tanulmányát 1821-ben A’ Palóczokról eredetükre, és Pannóniába való jövetelükre nézve címmel újra közreadta, majd 1835- ben kibővítve, Értekezések a’ Palóczokról címmel ismét megjelent a munka. Mi az utóbbit ismertetjük, bár — amint Manga megjegyezte — ez „eltekintve az őstörténeti okoskodástól már semmi újat nem mondott”.29

Búvárkodásainak eredményeit Szeder négy fejezetben adja elő. Az elsőben az eredetkérdéssel foglalkozik. Azt állítja, hogy a palócok a magyarokkal jöttek Pannóniába, tehát velük „egy eredetűek”. Szóejtésüket kivéve ők is „közönséges magyar nyelven beszélnek”. Megállapítja továbbá, hogy: „a’ Palóczok semmi nemzet közé nincsenek elkeverve; sőt kivévén N. Honthot, mellyben csak az Ipoly és Ga- ram táján találtatnak, Heves, Borsod, Gö- mör és Nógrád vármegyének legnagyobb részét a Palóczok lakják; tehát nem lehetett nyelveknek elvesznie.”30

A tanulmány legértékesebb része talán A’ Palócz Magyarországról címet viselő második szakasz, melyben a szerző nyelvjárási sajátosságokkal foglalkozik. Ameny- nyiben a kutató kétszáz évvel ezelőtti nyelvállapotot vizsgál és rögzít, erre mindenképp érdemes odafigyelniük a mai nyelvészeknek is. Manga János is pozitívan értékeli Palócföldjében Szeder Fábián „kitűnő megfigyelőképességét”, s különösen azt, hogy Szeder felismerte: „nem mindenhol egy mértékben van a’ szóejtés; egy helyett palóczosabb, mint másutt”.31

Szeder Fábián mindenekelőtt a „N. Honthi és Nógrádi Palóczok” nyelvjárását vizsgálja, mert — ahogy maga is említi — ezeket jól ismeri, s ezek „a’ többiekre nézve keveset különböznek”. Nagyszerűen érzékelteti a beszédbeli sajátosságokat, szemlélteti a magánhangzók és a mássalhangzók ejtésének változatait. Erre több példát is idéz, s helyenként saját véleményét is kifejti. Az „e” hang kétféle ejtése kapcsán pl. ezt mondja: „Bár csak azt az öhöz közelítő e-t valami jellel akadnának íróink a másiktól megkülönböztetni, ezzel is Valami tökéletesedést nyerne Orthogra- phiánk”.52 íme, amit még ma is fájlalunk

— zárt ,,e” hangunknak háttérbe szoru