Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet (3.)
Szövetség néven tervezett egyesület székhelyének Kassát Javasolták. A szövetség keretén belül „szlovenszkói magyar nemzeti könyvtárat” és „egy reprezentáns szlovenszkói magyar irodalmi folyóiratot” terveztek, mely „osztály- és irodalmi pártkülönbség nélkül át fogja ölelni az egész szlovenszkói írógárdát”. A terv azonban nem valósult meg, mindössze annyi történt, hogy a húszas évek derekán helyi irói csoportosulás jött létre Losoncon. Madách Kör néven. Az Írók első országos szervezkedésére a Csehszlovákiai Magyar Újságíró Szindikátus keretén belül került sor. Az írók Trencséntepli- cen megtartott országos tanácskozásán 1926-ban az Újságíró Szindikátus keretén belül írói alosztályt létesítettek, 208 taggal. Erről írta Fábry a Kassai Naplóba: „Szlovenszkó: szabad terület, jól fizető üzlet, prostitúció irodalmi álarcban... Szlovenszkói író: mindenki, aki olvashatatlan aláírással dicsekedhet, egyszerre felfedezte magában az írót, a gyönyörködtetőt, a hittartót, a váteszt és megváltót.” Önképzőköri szervezkedéseknek tűnnek ezek a próbálkozások, ahol nem a mű, hanem a név számított. A művekkel szemben „kíméleti” időt hirdettek, s a rontás ördöge a provincializmus és a dilettantizmus képében ott settenkedett ezeken a szervezkedéseken. Fábry Zoltán egyike azoknak, akik most is az európai nívót kérik számon, hangsúlyozva, hogy az emigránsok (Ignotus, Hatvany Lajos, Kassák Lajos, Barta Lajos, Barta Sándor, Kaczér Illés) voltak azok, akik az irodalom irányát az indulás éveiben megszabták. A kísérletek között kell említenünk a Kazinczy Társaság írói szakosztályát, mely 1927-ben alakult meg Tátrašzéplakon. Kemény Gábor 34 írót említ, akiket — titkos szavazás alapján — választottak a szakosztály tagjaivá. Földes Sándor kivételével ott vannak mindazok, akiknek tevékenységét művek is igazolták, és persze azok is, akik azóta már kihulltak az idő rostáján. A szervezkedésnek legfeljebb helyzetfelmérő szerepe volt, s a könyvkiadási tervekhez nyújthatott támpontot. Figyelmet érdemelt az irodalmi igénnyel történt kiválasztás is, mely arra adott választ, ki számított a húszas évek végén magyar írónak Szlovákiában. A kísérletek között említést kell tennünk a Szentiváni Kúria néven ismert irodalmi szervezkedésről is. 1930 májusában Szent-Ivány József, a Magyar Nemzeti Párt elnöke meghívta szentiváni birtokának kastélyába (innen az elnevezésJ a kisebbségi írók és az ifjúság egy részét, hogy megvitassák az irodalom problémáit. A tanácskozáson tizenhárom író és az ifjúság három képviselője vett részt. A háromnapos megbeszélésről kiadott tájékoztató leszögezi, hogy az összejövetel célja nem irodalmi szervezet megalakítása, hanem a szlovenszkói irodalmi élet előfeltételeinek tisztázása volt. A megjelentek tudomásul vették, hogy a Kazinczy Társaság könyvkiadó vállalata (Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezet néven) országos feladatokat vállal, s elhatározták pályadíjak kiírását és egy „független irodalmi folyóirat” (Új Munka) megindítását. Hasonló találkozóra került sor 1931-ben és 1932-ben. A Szentiváni Kúria egyébként az 1926-ban létrejött Erdélyi Helikon Szabad Írói Munkaközösség példáját kívánta követni. A kötetlen írói társulás Erdélyben Kemény János (báró) kezdeményezésére alakult. Az ő vendégeként évente egyszer háromnapos tanácskozásra ültek össze a baráti társulás tagjai a házigazda marosvécsei kastélyában. A tanácskozásokat Bánffy Miklós vezette. Erdélyi Helikon címmel 1928-tól folyóiratot adtak ki, mégpedig az 1924-ben alakult Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában. Ha a csehszlovákiai kezdeményezésre más sors várt, mint romániai példaképére, ez irodalmi és politikai okokkal egyaránt magyarázható. A Szentiváni Kúria erényei (de mindjárt a kérdőjelei) között kell említenünk nemcsak az összefogás szándékát, hanem azt is, hogy törekvéseiben a minőségi irodalom szempontjait tartotta szem előtt. Az új írói nemzedék (Győry Dezső, Darkó István, Tamás Mihály stb.) eleve más mércével mérte az irodalmat, mint a korábbi. Követelményeik között a szigorú kritika igénye éppúgy szerepelt, mint az „új arcú magyarság". Az előző nemzedék ezzel szemben a „türelmi időszak” elvét vallotta, s úgy tartotta, hogy a dilettantizmusnak „hivatása” van a kisebbségi életben az irodalom népszerűsítése terén a kispolgári és népi körökben. A Kúria szerepét illetően a vélemények ugyan jócskán megoszlanak, túlzónak érezzük azonban azt a minősítést, mely a kezdeményezésben az irodalom felkarolásának az ügyét látja. A Kúria kezdettől fogva a jobboldali ellenzéki pártok — azaz a Magyar Nemzeti Párt és a Keresztényszocialista Párt — politikai érdekeit szolgálta, s e téren még az sem menti a helyzetet, hogy jól kendőzött taktikázással a vendéglátók a „Kúria
