Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - LÁTÓHATÁR - Valentyin Raszputyin: Rudolfio (elbeszélés)
— Rudolfio! — kiáltott rá a férfi. Io ránézett és nem szólt egy szót sem. — Rudolfio! — Hagyd abba — mondta homlokát ráncolva a lány. — Hogy lennél te Rudolfio? Te a leghétköznapibb Rudolf vagy. A leghétköznapibb Rudolf, érted? Az ütés olyannyira erős volt, hogy egész testét átjárta a fájdalom, de maradásra kényszerítette magát. Odament az ablakhoz és rátámaszkodott az ablakdeszkára. A lány egyre csak himbálta magát, előre, majd hátra dőlt, s figyelemre sem méltatva őt, maga elé nézett; halkan nyikorogtak alatta a rugók. — Hát jól van — mondta beleegyezően Rudolf. — De megmondanád, hol voltál? — Eridj a fenébe! — válaszolta Io fáradtan, feléje sem fordulva. A férfi bólintott. Aztán leakasztotta a fogasról a köpönyegét, s válasz nélkül hagyva Io anyjának hangtalanul feltett kérdéseit, leereszkedett a lépcsőn és elment a fenébe. A vasárnap épp hogy csak megkezdődött, az utcán alig járt ember, nem állította meg senki. Átvágott az üres telkeken, leereszkedett a folyóhoz, s azt kérdezte magától: és most hogyan tovább? Varga Erzsébet fordítása Parkban, tus, 1981
