Irodalmi Szemle, 1984

1984/1 - Tőzsér Árpád: Egy diófa és környéke (tanulmány)

Látjuk j'óbb unokáinkat; de heába keressük Címeres elsőjük szép lelkit benneki erőben Erkölcsben, észben, nyelvben elütöttek!...

S ilyen „Ml” hangolásban íródtak azok a hazafias versei is, amelyeket Kassára köl- íözte után írt, s amelyekben nemzete erényeit dicséri vagy hibáit elmarasztalja. így ír „főbb unokáinkról”: a piperkőc, idegen mundérban illegő Eggynémelly urfiról (1786), így a szőni-fonni nem tudó, csak magát csinosítgató Eggynémelly kiasszonyról, s így a Köntös-változtatásról (1786). A nemesi nemzeti mozgalom ihletésében íródott verseiben a baj oka mindig mi magunk vagyunk, s egy alaposabb elemzés talán kimutathatná, hogy éppen a Ledőlt diófában jelenik meg a „Mi” mellett először az „Űk”, a nemzeten túli vagy nemzeten túlra jutott ellenséges erők képe. Még pedig mindjárt ilyen kemény jelzőktől kísérve: „gyilkosok”, „gonosz férgek”; a „vendéget” pedig ilyen tömegre utaló pejoratív képekben jeleníti meg a költő: „hangyaboly”, „mi nyüzsögve járnak most is alattad!”

E szerint az Üdősb B. Rádai Gedeon úrhoz írt episztolát nem tekinthetjük a Ledőlt ’diófa gondolatai „első megfogalmazásának”, mint ahogy a költő egyéb korai „nemesi ellenálló” verseit is elválasztja az „Űk-Mi” oppozíció hiánya a Ledőlt diójától. A Zlinszky által felhozott németesítést, „régi nemünknek megkeverését” ugyan talán lehetne az „átkozott vendég” (az „Ö”) korai változatának tekinteni (az „Ö” ilyen értelmezésben a beáramló német elem lenne), ha a Rádai-versnek (amelyből a „régi nemünknek megkeverése” kitétel való) egy másik kitétele másként nem magyarázná ezt a bizonyos „megkeverést”. A vers egy más helyén ugyanis ez áll:

— — — — — Ugyan is mi vagyon még hátra? Lehánytuk Már régen nemes öltözetünk, amelyre csudáivá Függesztette világ szemeit; s ővéle lehánytuk

Régi magyar szívünk! más bőrt vettünk jel, atyáink Csúfságokra, s magunk abban kívánjuk emelni.

— — — — — — — — kiben forr

Hajdani vér? Idegenből vett hölgyeknek erekben,

Jaj, megkorcsosodott! jaj, megvesztette sovány víz! —

Baróti Szabó a németesítés veszélyét tehát elsősorban a főúri vegyes házasságokban s az idegenmajmolásban látja (a Kép című, 1793-ból származó versében például a „régi .századoknak... nagy férjiát” azzal dicséri, hogy az gyermekeinek „messzeföldi caf- ,rangos leányokat ... nem hoz” j, s a német elemnek ezt a lassú beépülését-beszivárgását a magyar nemzettestbe már semmiképpen sem hozhatjuk összefüggésbe a „hangyaboly” s a „nyüzsgés” tömegekre utaló képzetével.

Mint ahogy a „gonosz férgek” képben is csak a vers- és történelmi helyzet megerőszakolásával láthatjuk a „hazaáruló, aulikus főnemességet". Mert a vers szerint ezek a „gonosz férgek” „az elett odóba hangyabolyt hittak”, de miféle „hangyabolyt” hívott az „aulikus főnemesség” Magyarország területére? Vagy talán a 60—70 évvel korábban, még III. Károly idején nagy tömegekben behívott sváb telepeseket értette a költő a „hangyaboly” alatt? Ez a nagy időbeli visszakozás nehezen képzelhető el, de ha még ■elképzelnénk is: Baróti Szabó a néptömegeket, a misera plebs contribuens-t nemesi ellenálló verseiben csak elvétve emlegeti, és soha sehol, semmilyen versében nem illeti őket olyan emelkedett szitkokkal, mint az „Atkozott vendég” vagy „viperák szülötti". Ami érthető is, hiszen a betelepülő idegen nyelvű népi tömegek a „nemes magyar nemzet” (azaz a nemesség) számára asszimilációs, s egyéb veszélyt nem jelentettek.

Vagy talán — hogy még mindig Zlinszky értelmezési intencióinál maradjunk — II. József németesítő poltikája ellen irányul a vers? De hiszen II. József általában s köztudottan nem „behívottak” által akarja Magyarországot elnémetesíteni, hanem rendeletekkel! Meghagyja (tudjuk, milyen eredménnyel), hogy „3 esztendő... a legutolsó terminus, hogy már akkor, még a falusi kisbírók is németül beszéljenek",z0 de a magyar kisbírókat (s hivatalnokokat, tisztségviselő nemeseket” akarja megtaníttatni a német szóra, s nem akar németeket »„vendégeket”« ültetni a helyükre).