Irodalmi Szemle, 1984

1984/5 - LÁTÓHATÁR - Valentyin Raszputyin: Rudolfio (elbeszélés)

— Nem hinném.

— Rudolfio, ugye, én jobb vagyok nála? Hiszen én még ki se alakultam rendesen, még minden előttem van.

Rudolf mosolyogva bólintott.

— No, látod. Szerintem éppen ideje, hogy elválj tőle.

— Ne beszélj butaságokat — vágott közbe a férfi. — Túl sokat engedek meg iieked.

— Mert szeretsz, ugye?

— Mert a barátom vagy.

A lány komoran elhallgatott, de nyilvánvaló volt, hogy csak egy rövid időre.

— Hogy hívják?

— Kit? A feleségemet?

— Öt hát.

— Kláva.

— Micsoda hülye név!

A férfi dühbe gurult:

— Hagyd abba!

A lány fölállt, egy pillanatra lehúnyta a szemét, s váratlanul ezt mondta:

— Rudolfio, én nem vagyok normális, bocsáss meg, nem akartam...

— Csak ne bőgj— figyelmeztette a férfi.

— Nem fogok.

Aztán az ablak felé fordulva:

— Rudolfio, egyezzünk meg: én ma nem voltam nálad és nem mondtam semmit. Jó?

— Rendben.

— Vedd úgy, hogy ezt a „viszlátot” telefonon mondtam.

— Igen.

A lány elment.

Öt perc múlva megszólalt a telefon.

— Viszontlátásra, Rudolfio.

— Viszontlátásra.

Rudolf még várt, a lány azonban letette a kagylót.

Többet nem telefonált és sokáig nem is találkoztak, mert Rudolf ismét elutazott s csak májusban tért haza, amikor a napmérlegen a nyár már végérvényesen nehezebb volt a tavasznál. Ilyenkor mindig rengeteg a munkája; ha eszébe jutott Io, egyre csak halogatta: majd beszélek vele holnap, holnapután, de aztán nem beszélt.

Végül megint csak a villamoson találkoztak. Mikor megpillantotta a lányt, türelmetlenül tolakodni kezdett, attól tartva, hogy az leszáll, elvégre a másik megállónál is leszállhatott volna, s ő biztosan nem szánja rá magát, hogy leugorjon utána. De a lány maradt, s ő azon kapta magát, hogy jobban örül ennek, mintsem ilyen baráti viszony esetén illenék.

— Szervusz, Io — mondta a vállához érve.

A lány ijedten megfordult, s meglátva őt vidáman bólintott.

— Nem Io, hanem Rudolfio — javította aztán ki, mint mindig. — Hiszen még mindig barátok vagyunk, nem?

— Persze, Rudolfio.

— Űton voltál?

— Igen.

— Egyszer hívtalak, nem voltál otthon.

— Már egy hete itthon vagyok.

A villamoson rengeteg ember volt, összevissza lökdösték őket. Egészen egymáshoz préselődtek, a lány feje Rudolf állához ért, s mikor Io felemelte az arcát s ő figyelmesen hozzáhajolt, másfelé kellett néznie, annyira közel voltak egymáshoz.

— Rudolfio, ha akarod, mondok neked valamit.

— Perszehogy akarom.

A lány arca ismét annyira közel került az övéhez, hogy hunyorítani szeretett volna.

— Nélküled én mindig unatkozom, Rudolfio.

— Butus vagy.