Irodalmi Szemle, 1984

1984/5 - LÁTÓHATÁR - Valentyin Raszputyin: Rudolfio (elbeszélés)

— Rudi, te nem vagy többet Rudi, te Rudolfio vagy — jelentette be a lány ünnepélyesen. — Rudol-fio! Jó, mi? Éppen most találtam ki. Rudolf meg Io, az annyi, mint Rudolfio, akár az olaszoknál. Mondd utánam.

— Rudolfio — a férfi hangjában vidámság és kétségbeesés keveredett.

— Helyes. Most már egy nevünk van — elválaszthatatlanok vagyunk. Mint Rómeó és Júlia. Te is Rudolfio vagy, meg én is Rudolfio vagyok.

— Ide figyelj — tért magához a férfi. — Nem adhatnál nekem nevet alkalmasabb időben?

— Hát nem érted, hogy nem várhattam? Jó. És aztán, éppen ideje, hogy felkelj. Rudolfio, jegyezd meg: fél nyolckor várlak a villamosmegállónál.

— Ma nem utazom villamossal.

— Hogyhogy?

— Szabadnapom van.

— Az meg mi?

— A szabadnap azt jelenti, hogy soron kívüli kimenőnap, ma nem megyek munkába.

— Aha — mondta a lány. — És velem mi lesz?

— Nem tudom. Menj csak az iskolába.

— A feleséged is szabadnapos?

— Nem.

— No mindegy. Csak ne felejtsd el: minket most Rudolfiónak hívnak.

— örvendek. 1

Helyére tette a kagylót és fölrakta a teát főni. Elaludni már úgysem tudna. A szembenső házban már három ablak is világított.

Délben kopogtak. Éppen a padlót mosta, s a rongyot, melyet útközben valahogy elfelejtett letenni, még akkor is a kezében tartotta, mikor ajtót nyitott.

Io volt az.

Szervusz, Rudolfio.

— Te? — csodálkozott a férfi. — Mi történt?

— Én is kivettem egy szabadnapot.

Arca akár a szenteké — nyoma sincs rajta annak, amit lekiismeret-furdalásnak neveznek.

— Hát így állunk — mondta Rudolf férfiasan. — Szóval, lógsz. No, gyere be, ha már itt vagy. Mindjárt befejezem.

A lány, ahogy volt, kabátban telepedett le az ablaknál álló karosszékre, s nézte, hogy hajlong ő a ronggyal a padló fölött.

— Rudolfio, szerintem te boldogtalan vagy a családi életben — jelentette ki egy perc múlva.

A férfi fölállt.

— Ezt meg honnan veszed?

— Ezt nagyon könnyű megállapítani. Például minden elégedettség nélkül mosod a padlót. A boldog emberek nem így csinálják.

— Ne fantáziálj — mosolygott a férfi.

— Azt mondod, boldog vagy?

— Semmit se mondok.

— No látod.

— Vesd le a kabátod.

— Félek tőled — nézett ki a lány az ablakon.

— Hogyhogy?

— Mégiscsak férfi vagy!

— Aha — nevette el magát Rudolf. — És hogy mertél idejönni?

— Hát, mi ketten Rudolfio vagyunk.

— Igen — mondta a férfi. — Mindig megfeledkezem róla. Ez részemről természetesen bizonyos kötelezettségekkel jár.

— Persze.

A lány elhallgatott, s míg ő a vödörrel csörömpölt a konyhában, szótlanul üldögélt. Visszatérve látta, hogy a kabát már a szék karján lóg, Io pedig töprengő és fájdalmas arcot vág.