Irodalmi Szemle, 1984

1984/5 - LÁTÓHATÁR - Valentyin Raszputyin: Rudolfio (elbeszélés)

a felesége: igen, megérkezett, mosakszik, kérem, hívjon később. S már lefeküdni készült, mikor ismét felcsengett a telefon.

— Tessék — mondta.

— Rudi, szervusz, hát megjöttél! — hangzott fel a kagylóban egy örömteli hang.

— Üdvözlöm — válaszolta ő óvatosan. — Ki az?

— Nem ismersz meg? Jaj, te, Rudi... Hát én vagyok az, Io.

— Io — eszmélt fel a férfi és erőltetetten nevetett. — Szervusz, Io. Mint hallom, alkalmasabb nevet találtál számomra.

— Igen. Tetszik?

— Akkor szólítottak így, mikor annyi idős voltam, mint most te.

— Ne vágj fel, kérlek.

— Nem vágok.

Elhallgattak, a férfi végül is megkérdezte:

— Hát miről van szó, Io?

— Rudi, az a nő kicsoda? A feleséged?

— Az.

— És nekem mért nem mondtad, hogy nős vagy?

— Bocsáss meg — válaszolt a férfi tréfálkozva —, nem tudtam, hogy ez ilyen komoly.

— Perszehogy komoly. No és — szereted?

— Igen — jelentette ki. — Io, ide figyelj kérlek, ne telefonálj többet.

— Meg-i-jed-tél — mondta a lány énekelve. — Te Rudi, ne gondolj rosszra. Te persze- élj vele, ha akarsz, én nem ellenzem. Csak hát ezt így nem lehet: ,,ne telefonálj”. Lehet, hogy valami ügyben kell hogy hívjalak.

— Miféle ügyben? — kérdezte a férfi mosolyogva.

— Hát valamilyen ügyben. Például sehogy sem tudom átönteni az egyik edényből a vizet a másikba úgy, hogy kijöjjön az eredmény — találta fel magát a lány. — Akkor csak felhívhatlak, nem?

— Nem tudom.

— Hát perszehogy felhívhatlak. Tőle meg ne félj, Rudi, mi mégiscsak ketten. vagyunk, ő meg egyedül.

— Kicsoda? — értetlenkedett a férfi.

— Hát a feleséged.

— Viszontlátásra, Io.

— Elfáradtál?

— El.

— No jól van. Fogj velem kezet, aztán eridj aludni.

— Kezet fogtam veled.

— Vele meg ne is beszélgess.

— Oké — nevette el magát a férfi. — Nem fogok.

Mikor visszament a feleségéhez, még mindig mosolygott.

— Ez Io — mondta. — így hívják azt a kislányt. Érdekes, nem?

— Az — válaszolta várakozóan az asszony.

— Nem tudta megoldani a kétedényes számtanleckét. Hetedikes vagy nyolcadikos, nem is tudom.

— No és segítettél neki?

— Nem — mondta a férfi. — Én már mindent elfelejtettem, azok az edények meg tényleg bonyolultak.

Másnap már hajnalban megszólalt a telefon. Utolsó éjszakai álmát álmodta a város. Rudolf felkelt s a szemben álló házra pillantott: egyetlen ablak sem világított, csak a lépcsőházak szabályos négy sora ragyogott, akár valami szájharmonika. A telefon szakadatlanul csengett. Felemelve a kagylót Rudolf az órájára nézett: fél hat.

— Hallgatom — mondta mérgesen.

— Rudi, Rudi...

Rudolf felmordult:

— Io, az ördögbe is ...

— Rudi — vágott közbe a lány —, ide figyelj, ne mérgelődj, te még nem tudod, mi történt.

— Mi történt? — csillapodott le a férfi.