Irodalmi Szemle, 1984

1984/5 - LÁTÓHATÁR - Valentyin Raszputyin: Rudolfio (elbeszélés)

— Ne haragudj — ragadta meg a lány a kabátujját. — De ez nevetséges, becsszóra, nevetséges. Mit tegyek?

— Kislány vagy még — sértődött meg a íérfi.

— Perszehogy kislány. Te meg felnőtt.

— Hány éves vagy?

— Tizenhat.

— Én meg huszonnyolc.

— Hiszen mondom: te felnőtt vagy és Rudolfnak hívnak.

Ismét elnevette magát s vidáman nézett rá oldalról, alulról felfelé.

— És téged hogy hívnak? — kérdezte a férfi.

— Engem? Ki nem találod.

— Nem is fogok találgatni.

— De ha akarnád, akkor se találnád ki. Engem ugyanis lónak hívnak.

— Micsoda?

— lónak.

— Nem értem.

— Io. Mint Idegesítő objektum. Io.

A bosszú azonnal bekövetkezett. A férfiból kirobbant a hahota, s nem bírván abbahagyni, előre-hátra dülöngélt, akár egy harang. Elég volt a lányra néznie, s !újra magával ragadta a nevetés.

— I-o — fulladozott. — I-o.

A lány csak várt, körbetekingélt, s mikor a férfi valamelyest lecsillapodott, sértődötten mondta:

— Nevetséges? Nincs ezen semmi nevetséges. Az Io mindennapos lett név, én ugyanis lett vagyok.

— Bocsáss meg — mosolygott hozzá hajolva a férfi —, de ez tényleg nevetséges volt. Most legalább kvittek vagyunk, igaz?

A lány bólintott.

Előbb az ő házuk következett, csak azután a férfié. A bejáratnál megállt és megkérdezte:

— Mi a telefonszámod?

— Ezt nem kell tudnod — mondta a férfi.

— Félsz?

— Nem erről van szó.

— A felnőttek mindentől félnek.

— Ez igaz — egyezett bele a férfi.

A lány lehúzta a kesztyűjét és kezet nyújtott. Hideg, vékony volt a keze. A férfi megszorította.

— Hát szaladj haza, Io.

És újra nevetni kezdett.

Az ajtónál a lány ismét megállt.

— És most már megismersz majd a villamoson?

— Hát perszehogy megismerlek.

— Akkor a legközelebbi villamosig... — emelte fel kezét a lány.

— ... amelyiken majd együtt utazunk — tette hozzá a férfi.

Két nap múlva szolgálati útra ment északra, s csak két hét múltán jött haza. Itt, a városban már a közelgő tavasz éles, fűszeres illatait érezte a levegőben. S ez a tavasz mint hamut fújta le róla a téli értetlenséget és határozatlanságot. Az északi ködök után itt minden világosabb és hangosabb volt, még a villamosok is.

A felesége ezzel fogadta:

— Valami kislány naponta telefonál.

— Miféle kislány? — kérdezte ő közömbösen és fáradtan.

— Nem tudom. Azt hittem, te tudod.

— Nem tudom.

— Nekem már elegem van belőle.

— Érdekes — mosolyodott el önkéntelenül.

Éppen fürdöttt, amikor megszólalt a telefon. Az ajtón keresztül is hallotta, mit mond