Irodalmi Szemle, 1984

1984/5 - LÁTÓHATÁR - Valentyin Raszputyin: Rudolfio (elbeszélés)

Valentyin Grigorjevics Raszputyin

Első ízben a villamoson találkoztak. A lány megérintette a vállát, s mikor ő kinyitotta a szemét, az ablakra mutatva ezt mondta:

— Le kell szállnia.

A villamos már állt, s ő, áttörve magát a. tömegen, a lány után vetette magát. Egészen kislány volt még, nem több, mint tizenöt-tizenhat éves, ezt azonnal látta, mihelyt •a kerek, köszönetét várva feléje forduló arcot megpillantotta.

— Köszönöm — mondta —, még elvitt volna a villamos.

Érezvén, hogy ez kevés, még hozzátette:

— Bolond napom volt ma, elfáradtam. És nyolcra még telefonhívást várok. Úgyhogy tényleg sokat segítettél.

A lány mintha megörült volna. A közeledő autót szemmel tartva együtt futottak át az úttesten. Hullott a hó, a férfi még az ablaktörlő mozgását is regisztrálta. Ha hull a hó — ilyen lágy, porszerű, mintha valami különös hómadarak tollászkodnának odafenn —, nemigen akaródzik hazamenni. „Megvárom azt a telefont, aztán újra kijövök”, határozta el a férfi. A lányhoz fordulva azon gondolkozott, mit is mondjon neki, mert továbbra is hallgatni már kellemetlen volt. De fogalma sem volt, miről lehet s miről inem szabad vele beszélnie, s még akkor is ezen töprengett, mikor a lány megszólalt:

— Én ismerem ám magát!

— Mi a szösz! — csodálkozott a férfi. — Ez meg hogy lehet?

— Maga a száztizenkettesben lakik, én meg a száztizennégyesben. Hetente úgy kétszer együtt utazunk a villamoson. Csak hát maga, ugye, észre sem vesz engem.

— Hát ez érdekes.

— Mi van ezen érdekes? Semmi. Magukat, felnőtteket, csak a felnőttek érdeklik, maguk rettentően egoisták. Azt mondja, hogy nem?

Fejét oldalra hajtva, alulról felfelé nézett a férfira. A férfi csak hümmögött, nem tudott mit felelni, mert még mindig nem döntötte el, hogyan viselkedjen, mit mondhat és mit nem szabad mondania.

Egy ideig hallgattak, a lány egyenesen maga elé nézett, s feléje sem fordult, mikor

— mintha csak úgy közömbösen — kijelentette:

— És maga még nem is mondta, hogy hívják.

— S neked ezt okvetlenül tudnod kell?

— Persze. Mi ebben a különös? Mért gondolják egyesek, hogy ha én tudni akarom, Tiogyan szólítsak egy embert, akkor mindjárt beteges érdeklődést tanúsítok iránta?

— Oké — mondta a férfi. — Mindent értek. Hát ha ez olyan fontos neked, engem ^Rudolfnak hívnak.

— Hogyan?

— Rudolfnak.

— Rudolf — a lány elnevette magát.

— Mi van?

A lány még hangosabban nevetett, a férfi meg megállt és nézte.

— Ru-dolf — kerekítette ajkát a lány, s ismét kirobbant. — Ru-dolf. Én azt hittem, 'így csak az állatkerti elefántokat hívhatják.

— Micsoda?!

RUDOLFIO