Irodalmi Szemle, 1984
1984/1 - Tőzsér Árpád: Egy diófa és környéke (tanulmány)
Hagyjuk itt most függőben ezt a kérdést, s csak annyit szögezzünk le, hogy a záró strófa interpunkciózásából a „fa-haza” egyenlőség nem okvetlen következik, sőt a versmondat szerkezetét és értelmét tekintve a két elem között bizonyos oppozíció feltételezhető, s ezt az oppozlciót próbálták a különböző korokban a vers értelmezői a „fa = haza” egyenlőség érdekében az írásjelekkel manipulálni. Próbáljuk most az előbb megfogalmazott kérdéscsoport más tagját megválaszolni. Hátha a válaszból fény derül az előbbi értelmezések helyességére vagy helytelenségére is. Nézzük meg, kik azok a „gonosz férgek”? A vers régebbi értelmezői a mű allegorikus jelentősét általában nem részletezik. A „gonosz férgekben” egyszerűen a haza (ritkábban a nemzet belső ellenségeit látják, de ezekről a belső ellenségekről Írásaikból alig tudunk meg valamit. A veszély mibenlétét egyedül Zlinszky próbálja közelebbről meghatározni, Így: „Az 1790-i felbuzdulást nyomon kővető hanyatlás a költő bújának forrása. II. József alkotmányát felváltotta a régi, de a bajokat nem orvosolta, a németesítés hivatalosan megszűnt, de mint műveltségi tényező ezer úton terjedt a magyar társadalomban, a magyar nyelv művelése, az irodalom fejlesztése pedig — a költő reménye — óriási nehézségekbe ütközött a tunya vagy elidegenedett nemzet körében".29 De pontos iránytűt vél adni az olvasó kezébe akkor is, mikor Waldapfel vitacikkére válaszolva Baróti Szabónak az egyik 1788-ban kelt versét idézi (az Üdősb B. Rádai Gedeon úrhoz Irt episztolát), s azt mondja róla, hogy az „úgy tekinthető, mint első fogalmazása azoknak a gondolatoknak, amelyek később a Ledőlt diófában is kifejezésre jutottak”. A terjedelmes versben a költő nemzete balsorsát látva így sóhajt fel: Ah, nyomorult vesztének okát, im Ráday látod Mibennünk, onokáinkban és régi nemünknek Megkever ésébenn. Zlinszky szerint tehát Baróti Szabó a haza (a nemzet) legfőbb veszélyét a németesítésben, „régi nemünknek megkeverésében”, s magában a „tunya vagy elidegenedett nemzetben” látja. S ennek megfelelően azok a bizonyos „gonosz férgek” feltehetően az „elidegenedettek”, a haza „önfiai”, akik a nemzet ősi erkölcseit, erényeit elhagyva („gyökereit kirágva”) nemcsak hogy maguk a haza ellenségeivé váltak, hanem az „elett odóba” még idegeneket is, feltehetően németeket hívtak. A Bóka—Pándi-féle irodalomtörténet pedig azt is tudni véli, hogy azok az „elidegenedett” „önfiak” „a hazaáruló, aulikus főnemesek” voltak. De helyesnek bizonyul-e vajon ez az értelmezés az ide vonatkozó versszöveg és a történetiség tükrében is? Először is látnunk kell, hogy a „fa = haza” oppozíció mellett létezik a versben egy másik oppozíció is: az Ök és a Mi oppozíciója. Az Ők: a „gonosz férgek”, a „hangyaboly”, az „átkozott vendég”, a „viperák szülötti”. A Mi: a „vendéget” egy közösség nevében megátkozó, s a „hazánkat” „szűz virági” állapotában megtartani kívánó költő. S az Ök tovább differenciálódik: a „gonosz férgek” az egyik oldalon, s az általuk behívott „hangyaboly” a másik oldalon markáns dichotómiát alkotnak. Az a bizonyos belső veszély tehát kettős: a behívók és a behívottak külön-külön is veszélyt jelentenek. Az Üdősb B. Rádai Gedeon úrhoz írt episztolából azonban, amely állítólag „úgy tekinthető, mint első fogalmazása azoknak a gondolatoknak, amelyek később a Ledőlt diófában is kifejezésre jutottak”, ez a dichotómiával meghangsúlyozott „Űk-Mi” oppozíció teljességgel hiányzik. A költő következetesen azonosul a nemzettel, amelynek vesztén kesereg: Virrad-e már, pagyis alkonyudurik, oh Rádai? Fonnyaszt Engemet a szörnyű remegés, ha tekéntem az égnek Szüntelenül rajtunk dörgő villámit. — Utolsó Fergeteg ez, s népünköt egész halmokra rakandó Ostorozás! — kezdi szózatát, s a baj okát is sajátmagunkban látja, így:
