Irodalmi Szemle, 1984

1984/1 - Tőzsér Árpád: Egy diófa és környéke (tanulmány)

jeltől is megfosztva, a „fa” motívumát értelmező fogalommá válik. Eszerint az a bizonyos „földre terített” fa semmi más, mint a hazánk. Az ortográfiai beavatkozással a vers allegóriaszerűbbé vált.

S egy frissebb példa:

Az 1978-as kiadású Hét évszázad magyar verseiben a vers záró strófájának problematikus sora így szerepel:

Ah szerencsétlen fa! — hazánk’, szelíd ég, stb.

A sor eredeti írásmódjának s ennek az írásmódnak a különbsége nyilvánvaló:, ha a „hazánk’” szintaktikailag az „Ah szerencsétlen fa!” felkiáltáshoz tartozik, akkor a „szűz virág” akár a „szerencsétlen fa” „birtoka” is lehet, s a mondatnak ilyen abszurd értelmet is tulajdoníthatunk: a költő a „szerencsétlen fa” „szűz virágjában” akarja hazánkat megtartani.

S végül egy egészen friss példa:

Zalabai Zsigmond a Tűnődés a trópusokon (Madách, 1981) című munkájában, miután Baróti művéről kijelenti, hogy „klasszikus darabja az allegóriának”, a vers záró szakaszát így értelmezi: „...a záró szakaszban a szerencsétlen fa! — hazánk kapcsolattal félreérthetetlenül utal (a költő, T. Ä.) az allegória hazafias tartalmára”.

Zalabai idézésmódjában tehát mintegy összegződnek az eddigi torzulások: a „Ha- zánk”’-ból eltűnik az új szintaktikai egységet bevezető nagy „H”, s eltűnik a tárgyragot pótoló hiányjel is. A „fa” és a „haza" simán azonosul, s a vers az allegória permixta palackjába pecsételődik.

Csakhogy a vers alapellentmondása még ezek után a nyilvánvaló beavatkozások után sem oldódik föl. Sőt éppen ezekkel a beavatkozásokkal válik igazán antagonisz- tikussá. Mert ha a „fa” és a „haza” simán felcserélhető fogalmak, akkor ez a „haza-fa” valóban semmiképpen sem lehet egy időben „földre terítve” és „szűz virágjában”. Márpedig a vers jelenidejű igéiből ez az egyidejűség egyértelműen kiderül: a költő egyidőben látja a fát „ledőlve”, s a hazát „szűz virágjában”.

Zlinszky szerint ugyan Waldapfel túlságosan „nagy jelentőséget tulajdonít a »szűz« kifejezésnek"! Ez a szó — úgymond — „az ódái izgalom felfokozott nyelvén csak annyit jelent, hogy: eredeti épségében, tiszta, idegen hatásoktól ment állapotban”:■26 Csakhogy Waldapfel nemcsak a „szűz virágjában” kifejezésnek tulajdonít nagy jelentőséget, hanem a „tartsd meg” ige jelenidejének is. Az idevonatkozó Waldapfel-kitétel egyébként — írjuk le még egyszer — így hangzik: „hogyan kérhetné a pusztuló hazáját sirató költő az égtől, hogy »szűz virágjában« tartsa meg azt".

Az egyidejűségnek ezzel a rébuszával a diófát a pusztuló haza allegóriájaként kezelők nem tudnak mit kezdeni.

7.

S itt kell feltennünk a kérdést még egyszer: kik is hát azok a „gonosz férgek”, és főleg kit veszélyeztetnek? Kinek vagy minek rágták ki a gyökerét „egész bélig” úgy, hogy közben a haza lehet „szűz virágjában”? Azaz: tulajdonképpen kinek vagy minek az allegóriája az a bizonyos diófa?

A záró strófa interpunkciózásának taglalása során láttuk, hogy Baróti Szabó „diófáját” az értelmezők általában a „haza” képi megfelelőjének tartják. Vitacikkében Waldapfel is így fogja össze a mű fontosabb értelmezéseit: „Négyesy is (Képes magyar irodalomtörténet) a magyar haza allegorizálását, Beöthy (Kis tükör) a nemzet belső romlásának képét látja a diófa pusztulásának rajzában, Császár szerint (Deákos költők) a költő szemléletes allegóriában rejtve föllázadt érzelmeit, mint később Berzsenyi, ódái hangon ostorozza a haza legveszedelmesebb ellenségeit, ön fiait”.27

S hogy egy mai értelmezést is idézzünk, írjuk ide a Ledőlt diófa magyarázatát a Bóka László és Pándi Pál által szerkesztett s 1964-ben második kiadásban megjelentetett irodalomtörténetünkből: az „Egy ledőlt diófához: a hazaáruló, aulikus főnemességtől veszélyeztetett haza allegorikus képe”.26 (A kiemelések tőlem, T. Ä.)

De vajon valóban így van ez? A ledőlt diófa valóban a haza allegorikus képe? Vagy lehetséges más elképzelés is?