Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - Finta László: A boforcos-ember és Norma (novella)
pléhek irtózatos porral, füsttel elvonultak mellette. Hunyorgott, és keserűeket nyelt. Amíg a nagy úton haladt, a többiekkel, egyszer sem gondolt a saját dolgaira. Csak hajtott, nyelt, és résen volt a pléhek miatt. Az egész nem tartott tovább tíz percnél. Amikor letért a nagy útról és megrázkódott a kis út kövein, friss levegőhöz jutott. Jobb híján, nagyot köszönt az útszéli fáknak. Viccből tette, de a fák ijedten összehúzódtak, összebújtak, nem válaszoltak. A kis úton újra előkerültek a privát bajok. A boforcos-ember két kisebb sorozatot adott le. Norma vigyorgott, amint Man megpillantotta a gyárat és a hozzá vezető utat. Mikor végigment a bejárati úton, Man lehajtotta a fejét, nehogy valaki a szemébe nézhessen. így közlekedett a gyár útjain is — kissé előrehajolva a boforcos-ember miatt, surranva, nehogy Norma álszent képét kelljen látnia. Pontosan hétkor a gép mellett állt. Norma kihozta a kertbe a legjobb ülőkét, de nem ült le. Alit az ülőke mellett, arccal Man -felé fordulva. Sohasem ült le. A boforcos-ember még rakosgatott a boforc körül, aztán járt-kelt fel-alá, néhányszor Manra tekintett, majd eldobta a cigarettavéget, és morcosán a boforc árnyékába ült. Unatkozott. Man már megszokta a gép reggeli hűvösségét, hideg közönyét. Végighúzta kezét a sima felületen. Mielőtt vágni kezdett volna, kényeztette egy kicsit. Elmosolyodott. Figyelmes arccal, gondosan olajozta. Norma fontoskodva bólintott, és Man gyorsan vágni kezdett. Gyorsított. Forrt benne a méreg. Az első pár tucatot kissé sápadtan vágta. Izzadt, mert ez az óra hozta a kínok kínját. Most dől el az egész nap sorsa. Tudta, mikor jönnek az első csendes nyöszörök, mikor a hangosak. Tudta, mikor szárad le első verítéke, mikor önti el a második, és mikor szárad le az is. Tudta az órát és a percet, amikor a bőre majd száraz lesz és forró. Ez a litánia ideje volt. A litánia gyakran hetekig nem változott. Mondhatni művészi szinten gyógyította a rúgkapálózó lelket. Régen, amikor még kezdő volt, nem tudott a litániáról. Akkor valamiféle szavalatokkal könnyített magán. Az első Időben leginkább valamelyik gyakran ismételt szó létezett. Hangjait sorra elnyelte a dübörgés telhetetlen pofája. Norma nem szerette a litániát. Kezdetben, amikor Man még csak szavakat ismételt, Norma Izgatottan hallgatózott: miféle célt követ vele? Hamar megértette. Gunyoros kacarászással próbálta elkedvetleníteni, eltéríteni minden önálló kísérlettől. Azt hitte, félrevezeti. Került-fordult, lenge öltözékben félreérthetetlen pózokat csinált a kertben. Bájai kétségkívül sok más nézőt megtévesztettek volna, de Man nem lett trágár. S Norma babaarca eltorzult, amikor Man nekikezdett a litániának. A boforcos-ember közömbös maradt Man erőfeszítései láttán: talán ha bedől Normának, és kikezd vele, az életébe kerülhetett volna. De a boforcos-ember így nyugodt maradt. Nagy ritkán előmászott a boforc mögül, megropogtatta csontjait, járt egyet, és a levegőbe lőtt. Láthatóan élvezte a boforc dünnyögését. Man megrázkódott. Az ebédszünetben leállította a gépet. Szerette hallani, amint csökken a fordulatszám, leáldoz a viharsíp. Vége a riadónak. Nem evett. Étel, ital, szerelem és alvás rég a litániába költöztek. Itt váltak valóban élvezhetőkké. Man megénekelte a legszebb testi szükségleteket, már-már hőskölteményeket költött. A kenyér íze ... illata ... aranya ... Az ebédszünet Man egyetlen társáé volt: a Hangé. A Hangra gondolt, míg Bizony úr a szivarkáit szívta. Hűséges és odaadó társ volt, bár még sohasem látta. Azon töprengett, miképpen lehetne hasznos a számára, bár még sohasem találkozott vele... A Hangot az ágyából hallgatta éjjelente, amikor már elhallgattak a pléhek. A suhogó csendből tört elő, s határozott szavakkal parancsokat osztogatott. A rendezőpályaudvar hangszórói sokszoros visszhanggal közvetítették szavait az alvó házak fölött, messzire, a fekete éjszakán túlra. A csöndes, hűvös föld fölött csodálatosan zengett a Hang. Vidáman parancsolt: „Hármas... hármas... a Tizenkettesre...!” Man irigykedve hallgatta, miképp csendül messziről a teherkocsik ütközője. Mintha poharak koccanását hallotta volna a nagy út előtt: Egészségetekre! Jó utat!... A teher
