Irodalmi Szemle, 1984

1984/5 - Finta László: A boforcos-ember és Norma (novella)

kocsik szót fogadtak. Gyakran elképzelte távoli tájakon vivő útjukat. Szívesen velük tartott volna, teherkocsivá változva, hogy illatos búzát szállíthasson a Hang parancsára. Mindezt megírta volna egy őszinte levélben, régóta vágyott rá, de nem volt mersze hozzá.

A boforcos-ember és Norma megsejthették Man vágyait, s mindent elkövettek, hogy eltérítsék a figyelmét. Az ebédszünet végén nyers sorozatokat inkasszált Man gyomra, és Norma vörös sörényét lobogtatva közölte vele a darabszám állását. Man a helyére vánszorgott.

Elkezdődött a délutáni vágás.

A szive lassacskán visszaszokott a géphez. Szeme a gép szemébe mélyedt, keze a gép kezébe simult. Vágtak. Amikor végeztek egy vágattal, Man szemrebbenésnyi idő alatt elrakta kéz alól a kész darabokat. Ez a szusszanásnyi idő szakította el őt a gép fémes testétől.

Ügy kellett beosztania a munkát, hogy az eredmény hallgatag elismerésre bírja Normát. Csodát kellett tennie... Ma este Man meg akarta tekinteni a rendező-pályaudvar környékét.

Karja a gép karjával egyetemben állandó lendületben volt. Teste szorosan odatapadt a gép testéhez, támaszt keresve. S a gép támasztotta őt szilárdan, átadva saját forróságát s átvéve Man melegét. Mintha versenyre kelt volna a fémtest az emberi testtel. De nem, nem verseny volt. Man tudta ezt, s tudta a gép is. Közös viadal volt az idővel és a mennyiséggel.

Norma szeme izzott, parázslott.

A műszak végére Mant győzelemittas érzés kerítette hatalmába. Az alkony beálltával Man körül eltűnt minden, ami addig kínozta. Fények gyúltak. Megértette: nem állhat többé emberként a gép mellé. Felemelte a fejét, és elámult; olyan világot látott, amilyet eddig csak leszegett, rebbenő tekintettel láthatott. Látta az emberek arcát, a tárgyak magasságát.

Éles és tiszta volt a kép.

Az emberek menekültek Man tekintete elől. Riadtan kerülték. Man pedig csak állt, és szemében fémesen tükröződött a világ képe.

Elindult, végig a gépsorok között. A gépek a helyükön maradtak, mint máskor. Álltak, tisztára fényesítve ...

S abban a pillanatban döntött: géppé válik. Megállt a gépsor közepén, és elhatározta, mindenkivel közli örömét. De a gyárterem üres volt, mindenütt csend honolt. Man felkiáltott, de éles hangját elnyelték a gépek ... Az órára gondolt. Ezentúl mint testvérét köszöntheti.

A boforcos-ember csendesen előjött a boforc mögül. Egy ideig kifejezéstelen arccal nézte Mant, azután nyugodt, biztos mozdulatokkal leszerelte a boforcot. Befedte ponyvával, és előkészítette a szállításra. Norma a lenyugvó nap felé fordult. Mozdulatlan maradt.

Man teste idegen feszültségben sajgott. Mintha rugóvá vált volna minden izma, csapággyá minden forgócsontja, fémes vezetékké érhálózata, idegrendszere. Szívó hidegen izzott.

Gyermekkori képek suhantak át lelkén. Szülei tanyája. Izgatottan vette tudomásul: nemsokára mozdonyként láthatja viszont. Járműve felé indult, a kis út köveitől már nem búcsúzott. Tekintete reflektorként pásztázta az utat. Öh, világ! Gázt adott, járműve mohón rátört a nagy útra.

A pléhek utat engedtek a kis járműnek. Maguk közé szippantották. Örömmel tudatosította: helye van a végeláthatatlan sorban. Most érezte először, hogy összeforrott a járművével. Már nem lehetett tudni, ki irányít — Man vagy a gép. Izgalmában kicsit rosszul lett, mielőtt behajtott volna az ellenirányba, okádni kezdett.

Az utolsó pillanatban restellte ezt a gyengeségét. Még maradt ideje megérteni: odaadása vonzotta az ellenirányba. Halálában őszinte, tiszta tekintettel kereste a másik fél tiszta tekintetét.

... Egy zöld kis szörnyeteggel találkozott... A nagy pléhek pillanatok alatt az út szélére fröccsentették mindkettőjüket; a futószalag egy pillanatra sem állt meg. Man vére zölden csillogott a suhanó, sárga sugarakban.