Irodalmi Szemle, 1984
1984/1 - Tőzsér Árpád: Egy diófa és környéke (tanulmány)
zéseket vonz, mint „külország”, „külhon”, „külföld”, lehetetlen nem gondolnunk megint- csak a hazára, a nemzetre, s ilyen vonatkozásban a „megölő mirigy”, a „titkos elejtő”' is csak valami nemzeti belső ba] lehet. E belső baj magyarázatát a következő strófában találjuk: „lm egész bélig gyökered kirágták A gonosz férgek, s az elett odóba Hangyabolyt hittak”. A mondat allegorikus jelentésére alább még kitérünk, most csak arra figyeljünk, hogy a „férgek” „hangyabolyt hittak” a fába. A mögöttes jelentés, az allegorikus második sik megbontja az ábrázolás természetelvűségét. Mert tény ugyan, hogy a féregrágta fák tövébe-törzsébe gyakran fészkelik be magukat a hangyák, de e vers hangyáinak a férgek általi „behívása” már semmiképpen sem a leírt természeti helyzet tartozéka. A kép a gondolathoz alakul, a férgek „aktivitása” már nem a látvány, hanem a csatolt látomás eleme. S ennek az „aktivitásnak” a jelentését pontosítandó egy pillanatra meg kell állnunk. Nyilvánvaló, hogy a vers hetedik strófája, s a záró strófa első sora /„Átkozott vendég! viperák szülötti!”) a versszerkezet leghangsúlyosabb része, az érzelmi ív csúcsa. A költő itt mond ítéletet a „szerencsétlen fa” „gyilkosai”, „titkos eleitői”: a „gonosz férgek” fölött, s átkozza meg a „vendéget", a „viperák szülöttit”, akit ezek a „férgek" a fába „hittak”. A tétel súlyossága, valamint a záró strófa helyes értelmezése megköveteli, hogy megkíséreljük a kép lehető legpontosabb dekódolását. Kit vagy mit takar tehát tulajdonképpen a „fa” kifejezés: a nemzetet vagy a hazát, kik azok a „gonosz férgek”, akik a fa gyökerét „egész bélig" kirágták, s kiket átkoz meg a költő, milyen „vendégeket”? Induljunk ki a mű belső összefüggéseiből, de közben természetesen ne feledkezzünk meg a történetiség elvéről sem. Vizsgáljuk meg, milyen értelmezést „engedélyez” maga a versszöveg, főleg a legvitatottabb rész, a záró strófa, s az így kapott versjelentést vessük össze a költő akkori világszemléletével és költői fejlődésének sajátosságaival: igazolja-e vajon ez utóbbi az előbbit? Lássuk először a záró strófa tanulságát: Átkozott vendég! viperák szülötti! Ah szerencsétlen fa! — Hazánk’, szelíd ég, Szűz virágjában tehetős karoddal Tartsd meg örökkéI Waldapfel József — amint azt már elmondtuk — ennek a strófának a „következetlenségeire” építi a vers allegória-mivoltát tagadó gondolatmenetét, mondván, hogy „ha a ledőlt diófában a pusztuló nemzetet siratná a költő, költeménye végében az allegorikus szemléletből való kizökkenést, bántó belezavarodást kellene látnunk". Ezt a „kizökkenést” Zlinszky így magyarázza: „Az allegória részletesen kivitt rajzát megbontja a reszkető aggodalom hirtelen kitörése, megszaggatott nyelve: a költő hazaszeretetének, szíve mélységének tanúsága”. Ezzel a „kitöréselmélettel” Waldapfel így vitatkozik: „De nemcsak megbontaná, hanem lerontaná az ilyen kitörés az allegorikus rajzot; hogyan kérhetné a pusztuló hazáját sirató költő az égtől, hogy szűz virágjában tartsa meg azt; a mély kétségbeesés hangulatából való ily kizökkenést semmi magyarázat meg nem értethet”. A vers befejezésének problematikus voltát nemcsak Waldapfel és Zlinszky vitája bizonyítja, bizonyítja az a zavar is, amellyel az egyes kiadások ezt a fordulatot ortográ- fialag megoldják. Erdei Zalán például A régi magyar költészet remekeiben (Budapest 1903) a szóban- forgó versszakot így közli: Átkozott vendég! viperák szülötti! Ah szerencsétlen fa! Hazánk! szelíd ég Szűz virágjában tehetős karoddal Tartsd meg örökké! Elhagyja tehát a „fa!” és a „Hazánk”’ közötti gondolatjelet, sőt a „Hazánk”’ aposztrófét is. Így a „hazánk” a „fa" közvetlen közelébe kerül, s a tárgyragot jelölő hiány
