Irodalmi Szemle, 1984
1984/1 - Tőzsér Árpád: Egy diófa és környéke (tanulmány)
Ezt leendőnek lehetett-e vájjon Vélni felőled? A hiperbolikus csodálkozás az utolsó két sorban nincs arányban az első két sor konkrét közléseivel, s arra figyelmeztet bennünket, hogy ezek a közlések nem azonosak önmagukkal, hogy valami másra irányulnak. S az előző vengszak jelentése világossá teszi számunkra, hogy az „Annyi szélvészen diadalt nyerett ja” a háborúkon, sorstragédiákon diadalmaskodó nemzet (haza) képe, a „nemtelen porban heverő nemes dísz” (a lombkorona) pedig a nemzet elhagyatott külső jegyeit, elsősorban a más versekben annyiszor megénekelt lehányt „nemes öltözetünket”2i jelképezi. Az ötödik strófában megint allegorikus allúziók, a fa természetétől elütő utalások teszik egyértelművé a rejtett jelentést: Senkinek kárán nem örült, sokaknak Hűvös árnyékkal jeles hasznot hajtó, S kedvek’ étkeddel kereső kegyes ja! Mondsza, ki bántott? A fának nem természete a „más kárán” való örülés, s természetesen a nem-örülés sem, mint ahogy mások kedvét étekkel keresni is idegen tőle. A önzetlen, sokaknak hasznot hajtó (lásd: A magáéval élni nem tudóról-ban foglalt panaszt!), idegeneket (például a más nemzetiségeket) „árnyékába” fogadó, s „kedvüket kereső” nemzetről van tehát itt szó. A hatodik és hetedik strófát egyetlen, részleteiben is kidolgozott kép: a belülről megtámadott és elsenyvesztett fa képe, s az a költőnek más verseiből is ismert felismerése fogja össze, hogy a nemzet tragédiáinak a belső meghasonlottság, a hasadtság, a széthúzás az oka.25 Ah, minek kérdem! — szemeimbe tűnnek Gyilkosid. Nem volt külerőszak: ott benn, Önmagadban volt megölő mirigyed S titkos elejtőd. lm egész bélig gyökered kirágták A gonosz jérgek, s az elett odóba Hangyabolyt hittak! Mi nyüzsögve járnak Most is alattad! A kidőlt, pusztuló fa leírása itt önmagában is hatásos, sőt a kor száraz, sematizáló leírásaihoz viszonyítva meghökkentően élményszerű és pontos. A leíró Baróti Szabó elemében van, nem elégszik meg a kontúrokkal, a helyzet felvázolásával: a pusztulás belső folyamatait vizsgálja. A kép legszembeötlőbb vonása a költő egyéb leírásaira is annyira jellemző mozgalmasság, csak míg más leírásaiban mindig a külső teret betöltő tárgyak vagy élőlények mozognak, kavarognak, addig itt a mozgalmasság egyetlen tárgyon belül, hogy úgy mondjam: egyetlen mikrokozmoszban szemléltető. S ez az „anyag mélyébe szállás” szinte azoknak a 'majdani (mai) utódoknak a módszerére emlékeztet, akik választott tárgyukat szinte „vegyi elemzésnek” vetik alá, s úgy hozzák létre a modern lírának olyan alakulatát, mint a tárgyvers. S ha valahol helyén van, akkor itt sokszorosan helyén van az időmérték is. A spon- deusok egyhangú kopogását — mint a „gonosz jérgek’’ rágcsálását a siető, erre-arra cikázó hangyák — meg-megszakítják a gyors daktilusok, s a váltakozva gyorsuló s lassuló mozgás így végül is valóban a „nyüzsgés” képzetét adja. Csak sajnálhatjuk, hogy ezt az eleven leírást „ellaposítja” (Waldapfel) az allegorikus második jelentéssík! E két strófában is vannak ugyanis olyan elemek, amelyek nem kapcsolhatók közvetlenül a fa fogalmához: a hatodik strófában a „külerőszak” kifejezés, a hetedikben pedig a „hangyabolyt hittak” szókapcsolat. A „külerőszak” kifejezés másanyagúságával, a természetleírások terminológiájától elütő jellegével utal a második jelentéssíkra. Mivel formájával-tartalmával olyan kifeje
