Irodalmi Szemle, 1984

1984/5 - Jaroslava Pašiaková: Radnóti Miklós

„mert sárga emberek fennen öldösik egymást s fegyelmes halottakat lottyantva kanyarodnak Kínában a kotyogó patakok! füttyel oszlik a béke! s proletárhalottak oszlanak nézd, a fütyölő levegőben!”

A John Love és a Farkas László halálára írt költeményekben még határozottabb a szociális különbségek megjelenítése. John Love-ot a Ku-Klux-Klan tagjai ölték meg, midőn saját verseit szavalta, Farkas László pedig a szegények jellegzetes betegségében, tüdőbajban pusztult el. Radnóti még halálának napját is feljegyezte, s a következő megjegyzéssel indítja a verset: „Napilapból: Farkas László, magyar proletár költő és író, 31. életévében Becsben a Wiedener Spital ágyán, emigráció első esztendejében tüdővészben elpusztult.

„Meghalt. Belőle fujásnyi por maradt s egy krematórium kőkorsaján neve; utána néhány vers, egy öregasszony s a harc, mely mi vagyunk és amely eldől nemsokára, és akkor!”

(1932. január 17.1

De az az „akkor” még nem következhetett el: 1933-ban Németországban hatalomra jut Hitler, a proletárforradalom hullámai elapadnak, s reakciós, forradalomellenes rendszerek ragadják magukhoz az uralmat. Ebben a helyzetben már nincs helyük a pogány hangulatoknak, a pásztorénekeknek. Kezdetét veszi a költő második korszaka, melybe a következő három kötete sorolható: Űjhold (1935), Járkálj csak, halálraítélt (1936), Meredek út (1938).

Az eszmélés korszaka ez: „A költő rádöbben »idegen« voltára ... Ha eddig a halállal játszott, és a szomorúságot mesterségesen kellett előhívnia leikéből és ezt tájképeire vetítenie, most csak szíve sugallatát kellett figyelnie, a borzongás verssé vált”, mondja találóan Bori Imre.

Kétségtelen, hogy az európai helyzetben már benne volt a világkatasztrófa csírája. Radnóti szemében a világ szétesett, könyörtelenül ketté szakadt: a szinte idillikus múltra és a vészjósló jelenre, az iszonyatos, halállal váró jövő előérzetére.

A költő hangja szubjektivebbé válik: éppen akkor, midőn — objektíven, akár egy szeizmográf — regisztrálja a faji türelmetlenség egyre növekvő agresszivitásának rezgéseit. A Mint a bika című versében egyenesen tévedhetetlenül, ösztönösen, akár az állatok, érzi az emberirtás és értékpusztítás közeledő kegyetlenségét és kérlelhetetlen- ségét. Akár az üldözött állat, érzi, hogy nem menekülhet meg üldözői elől:

„Elgondolja ha megjön az óra, küzd és elesik ...

így küzdők én is és így esem el majd ...”

Halálfélelmét analizálva születésének tragikus körülményeiben találja meg e félelem csíráját:

„Anyám meghalt, az apám és ikeröcsém is, asszonyom kicsi húga, nénje és annak a férje ...”

Lelki szemei előtt a közeli rokonok egész sora vonul el: talán vigaszt vagy biztonságot keres társaságukban? Vagy inkább a szükségszerű, az elkerülhetetlen közös átélésének érzését? Hiába vigasztalja magát: „sokan haltak meg és hirtelenül”, az eredmény éppen fordított: világosan tudatosul benne, hogy a halálban mindig mindenki egyedül van;

„Tudd egyedül vagy, mint az első farkas volt az északi rideg erdőn, mikor félfarra dőlt...”