Irodalmi Szemle, 1984
1984/5 - Jaroslava Pašiaková: Radnóti Miklós
A halál előérzete letöri a költő belső erőit, viszont pontosabbá teszi látását, érzékelését. Látja és leírja a világ fölött, a népek fölött, a költő fölött gyülekező sötét felhőket; szuggesztíven, ám látszólag személytelenül sugallja a szükségszerűséget, hogy a történelem útkereszteződésén három út között kell választani: „Surranva kell most élned itt... Vagy sárként kell majd tapadnod orvul... Vagy föllázadsz, mindezt ha nem tudod . ..” Mint tudjuk, a magyar költők természetüknek megfelelően reagáltak a sötétség elkö- zelgő uralmára: az egyik oldalon Babits, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula saját belső világukkal, erkölcsi alapelveik szilárdságával védekeznek a külső agresszivitás ellen. A másik oldalon a minden eszközt igénybe véve harcoló József Attila áll, aki a saját nemzetében s a saját osztályában tapasztalt elvakultság ellen harcol, s harcol önmagával is, mígnem becsülettel — s önként — elesik e harcban. Radnóti Miklós középen áll. A védekezésre, a passzív rezisztenciára rendezkedik be, végül azonban — malgré sol — az antifasiszta arcvonal első soraiba kerül s a fasizmus áldozata lesz, mert egyebet már nem is választhat... A Járkálj csak, halálraítélt című kötet időszaka az emberi és költői hovatartozás tudatosításának az időszaka. Nem tartozhat az erőszak szervilis kiszolgálói közé, de az ellene küzdő aktív harcosok közé sem — nem marad más hátra, mint sztoikusán várni az ítéletet. Hogy milyen lesz ez az ítélet, az a költő előtt immár nem kétséges .. . Azt hiszem, ez még nem a „vállalt halál” időszaka, hanem a „bizonyos halálé”, amelyet a költő ugyan nem fogad el, lázad ellene, de nem menekül tőle, hanem — tanúként — várja. A halállal való megbékülést a költőhöz szellemileg közel álló emberek — zömmel költők — halálának egész sora előzte meg. 1935-től, amikor az Henri Barbusse meghalt című versben ifjúkorának egyik példaképét siratta el, egymás után következnek költészetében a nekrológversek. 1936-ban meghal Kosztolányi és Juhász Gyula (Ének a halálról, Elégia Juhász Gyula halálára), majd Federico Garcia Lorca, egy évvel később pedig József Attila. A Csütörtök című versben három különböző nemzetiségű írót említ, akikről úgy vélte, hogy mindannyian önként távoztak az életből. Nevük kezdőbetűit belekomponálta a versbe. Ernst Tollerről, Jirí Mahenről és Pierre Robinról van szó (hármuk közül ■egyébként egyedül az utóbbi élte túl a háborút): „New-Jorkban egy kis szállodában hurkot kötött nyakára T, ki annyi éve bolyg hazátlan ... Prágában J M Ölte meg magát hónában hontalan maradt, P R sem ír egy éve már, talán halott egy holt gyökér alatt.. (1939. május 26.) 1939-ben Vas István fiatal feleségét és Kassák Lajos mostohalányát, Nagy Etelt siratja el, 1941-ben Babits Mihálytól búcsúzik (Csak csont és bőr és fájdalom), 1944- ben Ukrajnában meghalt barátja, Bálint György, majd Dési Huber István (Ötödik ecloga, Nem bírta hát...). Radnóti azonban nemcsak a hozzá szellemileg közel álló költőket- írókat s nem is csak barátait kíséri el utolsó útjukra. Nem feledkezik meg az ismeretlen katonák, tengerészek ezreiről sem, senkiről, aki a harctereken harcol: „Lángok lobognak és kihúnynak lassan s mindörökre katonák lelke száll most a fényes délkörökre; egyforma lelkek! Ö, mindegy, hogy ez, vagy az ki volt, mi volt,
