Irodalmi Szemle, 1984
1984/1 - Tőzsér Árpád: Egy diófa és környéke (tanulmány)
A megszemélyesítő egy „csecsemős gyümölcsit hasztalan szülő” anya személyére konkretizálódik, de ez a kép még mindig magyarázható a fa fogalomkörén belül is, az ódái hangvétel még ezzel sem kapott határozott tárgyat. A strófa harmadik és negyedik sorát olvasva azonban már felkapjuk a fejünket: miért kellene a hulló „csecsemős gyümölcsöknek” tudniuk „rövid életekről”? S ha tudnának, akkor talán nem „halnának ki rendre”? Semmi kétség: a „nem is tudván rövid életekről” mozzanatig a megszemélyesített fa motívumai s a megszemélyesítő ember—anya jegyei pontról pontra megegyeznek, ez utóbbi mozzanat képi megfelelőjét azonban a ledőlt fa jegyei között már hiába keresnénk: a lehullt gyümölcs nem tud, nem tudhat semmiről. Az öntudat (a „hullás” s a „halál” ellenében ható tudás) csak az emberre, s ráadásul nem is az egyszerű természeti emberre, hanem az öntudatos, a sorsát tudatosan megélő emberre jellemző. Az értetlenül lehulló s „kihaló” gyümölcsben tehát mint képben olyan emberi (társadalmi) tapasztalat rejlik, amely a fa fogalomkörén, sőt az egyszerű, „csak anya anya” jegyein is túlmutat. Az itt lehulló gyümölcs nem egy fa, s még csak nem is egy egyszerű anya „gyümölcsének” természete szerint viselkedik, hanem a Nemzet (Haza)—Anya azon „gyümölcseinek” természete szerint, akik II. József idején magyar anyjuk-nemzetük (hazájuk) testéről „lehullva” erkölcsben, nyelvben idegenekké lettek, azaz még romlatlan „rövid életekről nem is tudván” „rendre kihaltak". S ebben a képi diszkrepanciában tér el a Ledőlt diófa először és meghatározóan A holdhoz szerkezetétől, s tér ki egyértelműen az allegória irányában. Elismerem: ha akarom, már az első két versszakot is értelmezhetem allegóriaként (a gyökereitől elszakadó s pusztuló nemzet, esetleg haza példázataként), de mivel ezekben a strófákban (a fa pusztulásának első jeleneteiben) konkrétan még semmi sem utal az esetleges allegorikus tartalomra, Waldapfel Józseffel együtt azt kell mondanom, hogy ez csak „bizonyos allegorikus felfogásra és magyarázatra beállítottság” alapján lehetséges. S ugyanakkor emlékezzünk az elmondottakra: Baróti Szabó kora (1790 táján) még nem volt különösebben fogékony az iránt az allegória-típus iránt, amely a mondanivalót egyetlen tárgyhoz, helyzethez, képsorhoz kapcsolja, s amelyben a két jelentéssík, illetve a kép és gondolat mozzanatai jelentésben pontról pontra megegyeznek. A jelentéssel utólagosan megfejelt „picturális” leírások divatja viszont még általános volt. Fogjuk fel tehát az első két strófában levő leírást mi is olyan pusztuló konkrét fa képének, amely bizonyos megfeleléseivel a nemzetéért (hazájáért) aggódó költőben társadalmi veszélytudatot aktivizál, s e veszélytudat hatására a költő a látottakhoz saját korábbi tapasztalatait társítja. A leírásnak indult vers azzal válik visszafordíthatatlanul allegóriává, hogy ezek a társadalmi tapasztalatok — a harmadik strófa elejének bizonyos egyensúlyállapota után — átveszik a konkrét fa korábbi versstrukturáló szerepét, s a képsort indító tárgyat is önmagukhoz alakítják. Az allegorikus egyensúly kép és jelentés között A holdhoz ban is bekövetkezik, de ott a leírás későbbi pontján, akkor, amikor a jelentés utólagosan már nem képes a sokfelé ágazó, összetett leírást átértelmezni, allegorikus jelentéssel feltölteni. A leírt helyzet tehát csak hangulatilag, érzelmileg (s nem értelmileg) előzménye a költő személyes reflexióinak. A Ledőlt diófában ez az egyensúlyhelyzet jóval korábban, már a harmadik strófa első két sorában beáll („Sorvadó kebled csecsemős gyümölcsit.. stb.). A harmadik és negyedik sorban az egyensúly a kapcsolt képzet, az asszociált társadalmi tapasztalat oldalára billen, s az új strukturáló elem — mintegy utólagosan — a bevezető képet is átértelmezi, „allegóriásítja”. A korábban annyira egyszeri, közvetlen megfigyelésnek tűnő, tövétől elszakadó „testes derék" most már jelentheti az egészséges gyökereitől elszakadó nemzetet vagy hazát, s a „kötésül maradott” „kicsiny kéreg” a korábbi erkölcsi értékek maradékát, a még pislákoló nemzeti öntudatot vagy akár az anyanyelvot (amely a költőnek egy későbbi verse szerint „Ez volt fenn egyedül. El vala már ez is Kárhoztatva”23). A harmadik versszak utolsó két sorától a záró strófáig a leírásnak szinte minden eleme a második síkra, a mögöttes jelentésre is utal. A negyedik strófában így: Annyi szélvészen diadalt nyerett fa! Nemtelen porban hever 'a nemes dísz?
