Irodalmi Szemle, 1984

1984/1 - Tőzsér Árpád: Egy diófa és környéke (tanulmány)

Tőzsér Arpád

fBaróti Szabó Dávid költészetének leíró elemei egy vers és egy régi vita tükrében)

6.

Az Egy ledőlt diójához ugyanúgy megszólítással kezdődik, mint A holdhoz:

Mely, magas égnek szegezett fejeddel,

Mint király, állasz vala társaid közt,

Tégedet látlak, gyönyörű diófa,

Földre terítve?

A megszólítással a megszólított tárgy megszemélyesítődik, csak a megszemélyesítő személye itt nem olyan egyértelmű, mint amott. A holdhozban a holdat a költő végig a „setétes éj világos asszonyaként” aposztrofálja, emitt a megszemélyesítés a két első strófában még megmarad az általánosság szintjén. A „mint király” hasonlat a múltra vonatkozik, a „földre terített” diófáról még nem tudjuk, mihez hasonlítja a költő. Amott a vontatott, jambikus lejtésből (a hatos jambus az egyik leghosszabb, legelnyúj- tottabb jambusi sorunk), s a jelzőkkel lassított-részletezett („setétes”, „világos”) megszemélyesítésből nyilvánvaló az elégikus hangolás, itt a zaklatott, emelkedettebb töltésű szapphói sorok, a nemes indulatú igei megszemélyesítés („állasz vala”), s a szónoki kérdés („Tégedet látlak... Földre terítve?”) az ódái hangvétel eszközei. Csak még azt nem tudjuk, hogy hová irányul a strófa pátosza. A helyzet tág teret enged a kép- zelőerőnek: mi rendítette meg ennyire a költőt? Pusztán a fa pusztulása, vagy valami másra utal a kezdő kép?

Az ódái helyzet továbbfejlesztéséhez itt két irány kínálkozik: vagy a tárgyat (pontosabban a tárgy pusztulását) részletezi tovább a költő, s akkor a tárgy szimbolikus jelentést nyer, a fa pusztulása a természet pusztulásának irányában megemelődik, vagy olyan személyt helyez a nyitva hagyott megszemélyesítés keretei közé, akinek a pusztulása már önmagában — hogy úgy mondjam — ódái súlyú.

A következő strófából úgy látszik, Baróti Szabó az előbbi irányba indul: a megszólítás után a ledőlt fa aprólékos rajza, mintegy anyagának belső történései következnek:

Elszakad testes derekad tövétől;

Csak kicsiny kéreg maradott kötésül;

Ágaid csüggnek, levelid kivesznek,

Nedvek elhagyván.

Ahány kijelentés, annyi kép, s az egymásra torlódó metaforák, megszemélyesítések •a leírt helyzetet megemelik jelentőségben, de az emberként megszemélyesített fa fogalomkörén túlra konkrétan még egyetlen jelző, egyetlen kötőszó, egyetlen kép sem utal.

A harmadik strófában folytatódnak a fa „történései”:

Sorvadó kebled csecsemős gyümölcsit Hasztalan szülvén, elereszti: hullnak Ok, s nem ts tudván rövid életekről,

Rendre kihalnak.

EGY DIÖFA ÉS KÖRNYÉKE