Irodalmi Szemle, 1984

1984/4 - FIGYELŐ - Szilvássy József: Két bemutató

majd következik a híres Cápadal, a revük, a mulatók hangulatát idézve. Elismeréssel nyugtázzuk a dramaturgiai változtatást, nevezetesen Peachum és Tigris Brown szerepének bővülését, egyrészt a kikiáltó, másrészt pedig az „álkoldus” alakjával. Mind a kettőnek, de különösen az első változásnak a darab szelleméből eredő funkciója van. Következik a rendezőileg, színészileg jól megoldott lakodalom-jelenet, ahol talán a szőnyegbe csavart hulla gegje tűnik erőszakoltnak és túlzásnak, hiszen hasonló ötletet előtte láttunk: a lopott szekrényben is hulla van, de ez az •egészet tekintve apróság. Fenntartásaink a következő jelenetekben sokasodnak.

A további részek ugyanis jórészt a ne- vettetést szolgálják, olykor felszínesen, túlontúl ismert gegek és beállítások révén. A bordélyház csupa csillogás, jókedv, az örömlányok hancúrozó, doromboló kismacskák, akik nagy boldogságban élnek, míg meg nem halnak Kocsma Jennyvel az élen. Ugyanilyen jópofára sikerül Jennyék és Peachumék találkozása, a kolduskirály és alattvalóinak jelenete, a burleszket idézi a habostorta-effektus, Jakab menekülése, Lucy és Polly vitája, miközben Bicska Maxi haját cibálják; már-már infantilisnak tűnik Brown és Bicska Maxi első találkozása a börtönben, ahol a rendőrfőnök mekegve szólítja egykori cimboráját. Kedélyesre hangolt az a jelenet is, amikor Peachum megvesztegeti Brownt, és így tovább. Az egész történetet pedig túlzott szexualitás fűti át. Ebben a sokféleségben vannak rendezői telitalálatok is: például Bicska Maxi jelenete a börtönben, méghozzá olyan priccsen, amelyet a hatóság embere tart a hátán. Ez a beállítás nyilvánvalóan jelképes értelmű. A rendező tudatosan exponálja Zsebes Jakab figuráját is, aki a farkastörvényeknek megfelelően ugrásra kész, minden vonatkozásban Bicska Maxi helyébe akar lépni. Ebből a helyzetéből kétszer lép ki: a bordélyházban, ahol a lavórban lábát áztató, újságot olvasó, későn eszmélő figura gegjét játssza el, s akkor, amikor Lucytől női ruhában menekül a szekrényből, a játék egészét tekintve öncélú beállításban.

Az eddigiekből is kitűnik, hogy a komáromi előadásnak nincs meg a már említett kettős karaktere. Brecht szándékai közül a mulattatás valósul meg, az is egyenetlen színvonalon. A sötétebb tónusok, amelyek árnyalnák a képet, többnyire

hiányoznak. Háttérbe szorul Peachum embertelen üzelme a koldusokkal, a hatalmi mechanizmust is korrumpáló, manipuláló tevékenysége, eléggé elhalványulnak a szereplők közötti viszonyok, pontosabban ott vannak, de túlontúl kedélyesen, s így ebben az előadásban Bicska Maxi bukásának, halálának sincsenek olyan éles és paradox társadalmi motivációi, mint a szöveg kínálja. A songok előadásmódja, stílusa is meglehetősen váltakozó. Polly dalai érzelmesek, s így indokoltak, Szent- pétery Ari és Dráfi Mátyás számai állnak legközelebb Brechthez. A nemi rabszolgaságról szóló dal a már említett bordélyházi kedélyes jelenet miatt inkább csak szomorkás kupiénak tetszett, Holocsy István búcsúzása Pollytól operettparódiának is beillene, viszont a börtönben felcsendülő dala a szegényekről és a gazdagokról, a korábbi sok harsány jelenet és a kevésbé hangsúlyos beállítás miatt szintén hatástalan marad.

Marad még kérdőjel a végére is. Bicska Maxi lefejezése, s a fej lehullása nyilvánvalóan jelkép akar lenni, majd következik az ismert szatirikus jelenet a késve érkezett kegyelemről, de még nincs vége, mert a rendező minden bizonnyal funkciót szán a kulisszát kidöntő, táblákkal felvonuló szereplők záróképének és tablójának, de ez is homályos marad, mert vajon ebben a vidámra hangolt előadásban mi motiválja ezt a fajta befejezést, a zárójelenet ilyen értelmezését?

Miro Procházka, mint már említettem, most ismerkedett színházunk színészeivel, közönségével, s ez talán a szereposztásban, a koncepció kialakításában és a közös munkában is érződhetett, habár ennek az látszik ellentmondani, hogy számos, részleteiben is kimunkált, a rendezői instrukciókat pontosan követő alakítást láttunk.

Bicska Maxi a világirodalom egyik nagy archetípusa, aki rendszerint finom eleganciájával, eszével, a hatalmi gépezet működésének látszólagos ismeretével, s az ebből eredő túlzott önbizalmával, maga- biztosságával tűnik ki. Holocsy István alakításában ez a vagány robusztusabb, „dú- vadosabb”, harsogóbb a kelleténél. Lehetséges, hogy a szerep részben áldozatul esett a Pollyt és Zsebes Jakabot exponálni akaró dramaurgiai törekvésnek. Ezzel kapcsolatban szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy az átértelmezés csak akkor lehet indokolt, ha arra épít, ami valójában ben