Irodalmi Szemle, 1984
1984/4 - FIGYELŐ - Szilvássy József: Két bemutató
Két bemutató CZILLEI ÉS A HUNYADIAK A Magyar Területi Színház művészeti vezetésének — különösen az utóbbi időben — egyik törekvése az, hogy olyan színműveket is színpadra állítson, amelyek történelmünk egy-egy fontos eseményét, korszakát elevenítik föl. Ezt a szándékot jelzi egyebek között a Szeretve mind a vérpadig tavalyi évadbeli színrevitele, s hasonló elgondolások alapján választották a mostani évad első bemutatójául Vörösmarty Mihály szomorújátékát. A célok és az eszközök természetesen nem didaktikusak, a színház nyilvánvalóan nem akar valamiféle történelemórát tartani vagy helyettesíteni, vagyis oktatni. Až elgondolások lényege olyan sorsok, élethelyzetek, dilemmák és sorsproblémák, olyan parabolák fölmutatása, amelyek a mai néző számára nem kevés tanulsággal, erkölcsi-filozófiai mondanivalóval szolgálnak, s hozzájárulhatnak élet- és történelemszemléletünk formálásához, nemzetiségi tudatunk gazdagodásához is. A klasszikusok korszerű színpadi megjelenítéséről különösen az utóbbi három évtizedben tekintélyes mennyiségű szak- irodalom született, amelyeknek általánosítható végkicsengése, lényeges megállapítása az, amit Jan Kott, a neves lengyel színikritikus és színháztudós mondott a Shakespeare-darabok mai színrevitele kapcsán: „Csakis úgy alkothatunk értékítéletet minden Shakespeare-előadásról, ha azt kérdezzük, mennyi van benne Shakes- peare-ből és mennyi belőlünk.” Vörösmarty színműve nem jut el sha- kespeare-i magaslatokig és mélységekig; a korabeli kritikusoktól a mai értékelőkig sokan kimutatták a tervezett, de meg nem írt trilógia első részének terjengősségét, írói, dramaturgiai gyengéit. Igazat kell adnunk Szerb Antalnak, aki szerint „hiába a páratlan zengzetességű nyelv, Vörösmarty drámái mégsem drámák, teljességgel hiányzik belőlük a feszültség, ami a drámát drámává teszi”. S mégis, a színházak, nem túl gyakran ugyan, de azért újra meg újra visszatérnek ehhez a műhöz, mert a jelek szerint találtak és találnak szellemileg izgalmas, időszerű mondanivalót a Hunyadi-téma kapcsán. Különösen amióta Hevesi Sándor, majd négy évtized múltán Benedek András és Mészöly Dezső — fontos dramaturgiai igazításokkal: húzásokkal, bizonyos motívumok átcsoportosításával, illetve elhagyásával — tömörebbé, feszesebbé tették a darabot. Kmeczkó Mihály a műsorfüzetben közölt dolgozatában részletesen ír arról, hogy itt és most miért lehet izgalmas ez a színmű: „Mert időszerű dráma. Nagyszerűen érzékelteti, hogy egy vészterhes történelmi szituáció súlya alatt hogyan formálód (hat Inak vagy deformálód/hat ]- nak a jellemek, az emberek. (...) A tor- zsalkodók azonban nem képesek erre figyelni: önmagukkal és egymással vannak elfoglalva; nem is sejtik, hogy marakodásuk — az igazi veszély árnyékában — milyen nevetséges... milyen tragikomikus ... milyen tragikus... S ha jól meggondoljuk, korunknak is »megadatott« a maga — végpusztulással fenyegető — veszedelme." A komáromi elmélyült dramaturgiai munka, a szövegmódosítás ezt a felisme
