Irodalmi Szemle, 1984

1984/4 - FIGYELŐ - Szilvássy József: Két bemutató

rést, ezeket a gondolatokat kívánta hangsúlyozni. A Kmeczkó—Konrád alkotópáros nem először választott keretjátékot, epikus formát. Mostani elgondolásuk egyik megtestesítője az epizódszereplőből központi figurává emelt török kém, aki az •eljövendő veszedelmet jelzi, kommentálja, alakítja a cselekményt, időről időre pedig megismétli, s ezáltal hangsúlyossá teszi egy-egy szereplő gondolatát, céljait. E dramaturgiai megoldások eredményeképpen azok a motívumok erősödnek föl Vörösmarty széles tablójából, amelyet mi lényegesnek, izgalmasnak tartunk. Ez pedig a királyi udvar feslettségének, a hatalomra törő, önző célokat követő erők (Czillei, Gara, Zsoldosvezér, Űjlakyj, valamint a közösségi szempontokat szem előtt tartó, apjuk nyomdokába lépő ifjú Hunyadiak harcának ábrázolása. Az eredeti változathoz képest szegényesebb V. László jelleme. Vörösmartynál ugyanis vannak töprengő percei is, olykor megtorpan, nem akarja mindenben Czillei utasításait követni, habár nem képes egykori nevelőjének bűvköréből szabadulni. Ágnes is árnyaltabb az eredeti szövegben, ott ugyanis megbánja, hogy elhagyta Czilleit, ám a következő pillanatban meg úgy érzi, erkölcstelenségei, jellemtelensége miatt gyűlöli öt, s ezt közli is a királlyal. Elsősorban ekkor válik kényelmetlenné Czillei számára, s ez a tény teszi motiválttá a leány meggyilkolását, amely egyébként az eredeti változatban nem következik be.

A dramaturgiai munka egyik erénye, hogy fölerősítette a színmű mondanivalóját, sőt a történelmi háttér (a fenyegető török veszedelem) felvillantásával drámaibbá is tette azt. Az epikus építkezésből, a szereplők halványabb jellemzéséből adódó egysíkúságot azonban természetszerűen nem tudta teljesen megszüntetni. Főleg az első résznek nincs kellő feszültsége, íve. A szöveg kevesebb fogódzót nyújt rendezőnek, színésznek egyaránt, ekkor rendeződnek ugyanis az erőviszonyok, és itt csupán körvonalazódik Czillei és Hunyadi konfliktusa. A főurak meglehetősen tételszerű figurák: Czillei a gálád cselszövő, Gara a kétkulacsos, mindenből hasznot húzó; a többiek is saját pecsenyéjüket igyekeznek megsütni és csak az érdekeiket veszélyeztető Hunyadiak ellen vagy önző célok érdekében hajlandók érdekközösségbe verődni. A darab során végig ilyen tételszerűek, nem változnak, Czilleln kívül nem befolyásolják lényegesebben a cselekmény menetét, legfeljebb árnyaltabbá teszik. A második rész írói és dramaturgiai szempontból is összefogottabb, tömörebb, s a keretjáték- niak köszönhetően Hunyadi László halála, valamint a kém utolsó mondata — amely a cselekmény gondolati ívét akarja lezárni — nem tűnik erőszakoltnak.

Konrád József rendező számára nyilván nem kis fejtörést okozott az adekvát játékstílus kialakítása, hiszen nem elsősorban az érzelmek érdekelték őt, hanem a szereplők jellemét, gondolatvilágát, tetteik mozgatórugóit iparkodott fölmutatni. Az elgondolás megvalósítása nem sikerült teljesen, egyrészt a már említett írói hibák miatt, másrészt az első rész kidolgozatlansága következtében. Nyilvánvalóan nagyobb feszültséget lehetett volna teremteni a színpadon, ha azoknak a bizonyos kivetítéseknek (tehát amikor a kém mondja el más szereplő gondolatait, terveit) a ‘beállítása nem ismétlődik szüntelenül ugyanúgy, ha nem mindig ugyanazt a dallamot halljuk, ugyanabban a ritmusban. Több figyelmet lehetett volna szentelni rendezésben is Hunyadi fejlődésének, hiszen ő az események hatására, valamint Máriához fűződő kapcsolatától megerősödve válik ösztönös, olykor tétova figurából tudatosan cselekvő, az adott helyzetet, az erővonalakat felismerő történelmi hőssé. Ezek a motívumok a színpadon nincsenek kellően hangsúlyozva, s így elég sokáig egyhangú játékot látunk. A második rész rendezői szempontból is színesebb, változatosabb és tempósabb, méghozzá úgy, hogy a választott, kissé visszafogott játékstílus nem törik meg.

A dramaturg és a rendező kitűnő partnert talált a kémet alakító Dráfi Mátyás személyében, aki kellő hangot, hangszínt és eszközöket talált ehhez az összetett figurához. Az eredeti elgondolásnak megfelelően jól fogta össze a játékot, figurája kellőképpen árnyalt — éber, racionális és titokzatos — volt. A többi figura gondolatait kivetítő jelenetek, mint már említettem, ötletesebb vagy változatosabb beállításban talán még hatásosabbak lehettek volna. Az eredeti szövegben és az átírt változatban a legjobban megírt szerep Czillei Ulriké, s Boráros Imre teljes mértékben él is a kínálkozó lehetőséggel. Lélektanilag pontosan motivált cselszövőt alakít, aki tudatában van hatalmának, tudja, mit miért tesz, s ennek érdekében mindig képes a helyzetnek, célnak meg