Irodalmi Szemle, 1984

1984/4 - KRITIKA - Koncsol László: Irodalmunk hiteles képe — kívülről

lezárult, nagy Duba-ív méltó értékelésére, lévén, hogy az Ívnak a csukák és az Örvénylő idő a tulajdonképpeni szintézis megírása után látott napvilágot. Az előbbi nagyregény enyhén fanyalgó értékelése a húszoldalas Utószó ban, úgy érzem (s bizonyítani is szeretném, ha megadatik), jóval kevesebb a megérdemeltnél. Némileg menti Gö- römbeit, hogy ilyen kényszerűen szűkre szabott helyen még egy alaposabb értékelés szempontjait sem igen tudná az ember fölsorakoztatni.

Erősen hiányolom viszont szintéziséből a rövid írói életrajzokat.

Kár, hogy Egri és főleg Rácz pályaképéből a recenzensi és kritikusi életművek értékelése kimaradt. (Mentheti, hogy az írók ilyen munkái részben vagy teljesen össze- gyűjtetlenek.) Turczel értékelése közben erősen túlhangsúlyozta alanyának „pedagógiai kritikusi” voltát, feledve, hogy ez alkalmi és tudatosan választott módszer volt, s Turczel akkori kritikái ma is frissek, megállapításai pedig semmit sem veszítettek érvényükből. (Azt hiszem, maga a jelző is önminíősítés, Turczeltól származik, egy kicsit vesztére, mert, lám, könnyű belekapaszkodnunk.) Nagy vesztesége kritikánknak, hogy már nem műveli, bár másfelől nyereség, hogy így fölszabadult idejében hozzáláthatott a két első „virágzás" irodalmának föltérképezéséhez. Külön örülök Rákos Péter találó méltatásának. Fábry viszont nem zárta ki magát (97. 1.) az ötvenes évek elején irodalmunk földajkálásának gondjából, noha utólag szintén maga írt magáról ilyesmit. Az igazság az, hogy egyszerűen nem volt mit dajkálgatnia, s a ténylegesen kihagyott két évben inkább csak arra volt szüksége, szempontjait kialakítandó, hogy némi távlatot, s több könyv révén viszonyítási alapot és szempontokat nyerjen a gyökeresen új és számára is példátlanul súlyos kritikai helyzetben. Az Irodalmi Szemle nem 1965, hanem 1964 januárjától lett majdnem-havilappá. (Mint tudjuk, tízszer jelenik meg évente.} A Szemle fölsorolt szerkesztői nem egyszerre, hanem egymás után, laza és állandóan változó kettes-hármas csoportokban csinálták a lapot. Aztán ma sem szűnt meg a kisebbségi pszichózis, mint Görömbei állítja (182. 1.), megszüntetése, ha lehet, a most kopogtató új, népes írőcsapatra várna. Még mindig ömlesztve megjegyzéseimet: Rácz a Kassai dalokkal nem kapcsolta be a „Nyugat” formavilágát irodalmunk áramkörébe (194. 1.), amiképpen a szintén „nyugatos” formakultúrájú Simkó Tibor és Farkas Jenő is elszigetelten áll itt köteteivel. Kultúránk nem integrálta őket, költőink nem oldódtak föl velük egymás hatásában. A „Nyugat” elsősorban kultúra-élmény, irodalmunk viszont alapvetően élmény-kultúrát teremtett, jórészt kényszerűségből, természetes úton, kezdeti ősformák csíráiból fejlesztve ki magasabb rendű formáit. Ez a sajátos fejlődési dinamizmus valamiképpen költőink legkifinomultabb és legdekadensebb műveire is rányomja bélyegét, s elkülöníti őket a „nyugatosoktól”. Ha már „Nyugat”, akkor — nem véletlenül — Ady és József Attila fél-„barbár” (Bartók: Allegro barbaro) művészete inspirálta művészetüket. Más: nem a „csehszlovák állam” volt fasiszta (198. 1.), hanem a Tiso-féle Szlovák Állam. (Nyilvánvaló elírás!) Végül: amit Görömbei az Egyszemű éjszaka nemzedékéről könyve születésekor írt (390. 1.), hogy tudniillik „jelenlétük -egyre inkább meghatározó”, sajnos, ma már nem vagy nem így igaz, jóllehet akkor még mi is hasonlóan reméltük, s pontosan ilyen meghatározó szerepet vártunk tőlük. Varga Imre távozásával, Mikola Anikó változatlan szűkszavúságával, Kulcsár hangjának további bizonytalanságával, Balla Kálmán némaságával, fiatal próza- íróink ritkán jelentkező ihletével a nemzedék nem tudja betölteni azt a küldetést, amelyet az idő neki szánt. Tóth László és Grendel kimagasló eredményei természetesen nem képesek feledtetni azt, ami mások tollán egyelőre nem született meg, s egy erős, népes új nemzedék fölfutásához ma még hiányzik a fölhajtó társadalmi mozgás, azaz állunk, alig valamivel magasabban annál, ahova a hatvanas évek föltoltak bennünket. Lényegében ugyanezt mondhatom a szintézis zárómondatairől is: jó volna, ha mi is látnánk azt „a felemelt fő igényei és méltósága szerint cselekedni, sorsát irányítani akaró nemzetiségi személyiséget”, akit Görömbei már látni vélt irodalmunkban.

Ennyit érdemben Görömbei csehszlovákiai magyar irodalomtörténetéről.

összegezésül pedig meg kell állapítanunk, hogy Görömbei nagy és tiszteletreméltó tudományos művet tett az asztalunkra. Mély beleélő képességének (alkati adottságának), anyagismeretének (szorgalmának) és elfogulatlanságának (emberi tisztaságának, becsületének) közös gyümölcse ez a kitűnő stílusban, jó arányérzékkel és persze nagy és jól kamatoztatott tudományos fölkészültséggel megírt munka. Hibáinak, hiányosságainak, tévedéseinek aránya elenyészően csekély, s mind csak a mű felületét borzol