Irodalmi Szemle, 1984

1984/4 - KRITIKA - Koncsol László: Irodalmunk hiteles képe — kívülről

«éggel és tapintattal írt. Az ő esetében is „szemléleti naivitásról” beszél, találóan, s ezzel mintha egy kicsit mentené is írói kudarcait. Pontosan minősíti Csontos Vilmost, de Az első nemzedék című fejezetben, a legradikálisabban változó költők, Bábi és Ozsvald neve mellől kifelejtette Dénes Györgyöt (152. 1.), holott az ő lírája alakult át a hatvanas évek folyamán a leggyökeresebben. Alapjában véve ül ugyan Görömbei jellemzése: „Dénes eredendően romantikus alkatú költő, túlhevítettség jellemző rá, globális látásmód, az állandó extázis, lelkesedés” (153. l.j, tegyük hozzá, hogy a fordulat után is, bár egy negatív hangulati térben, de Dénes új útjának rajza elnagyolt, kurta, nem kellően árnyalt, kidolgozatlan. Ugyanakkor mintha Török Elemért egy-két hangsúllyal fölértékelte volna (154. l.j; ugyanígy Battát, Szitásit és Bárczit is (az utóbbinál megfeledkezve Tőzsér és Cselényi hatásáról), bár általános jellemzésük szintén teljesen találó.

Tömören és érzékletesen foglalja össze Görömbei mindazt, amit irodalmunk általános képéről a mai érdeklődőnek tudnia kell (jellemzése a hatvanas évekről beszél): „A csehszlovákiai magyar irodalom legértékesebb alkotásai a hatvanas években határozottan kisebbségi mentalitásúak: a művekben szűkre korlátozódik a cselekvés tere, az élményekről fakadó irodalomnak nincs levegője, hősei passzívak, cselekvésük a belső világra, a morális önfegyelem aszkézisére korlátozódik, kibontakozás, emberi teljesség helyett az önmentés és önvédelem jellemzi a lírai motívumokat és cselekményszálakat, a jellemeket egyaránt. A teljesség, az emberi kibontakozás csak a vágyak és remények szférájában, vagy olykor a később megkeseredő fiatalos akarásban munkál. Mindez abból következik, hogy az irodalom hű tükre a csehszlovákiai magyarság történelmének, ■társadalmi helyzetének, s ezektől meghatározott pszichikumának. Az írók felelősséggel vizsgálják népük helyzetét és lehetőségeit. A csehszlovákiai magyar Irodalomban az írók a helyzettudatosító esszék sorát alkották meg, az irodalom túlmutat a szűkebb (értelemben vett művészeten. Túlságosan sok az önvizsgálódás, az önmérlegelés, de ez mindig a cselekvés útjának lehetőségeit keresi...” (180. 1.). Görömbei részben talán itt is önszemléletünk írásos eredményeire támaszkodik, bennük nyer megerősítést: •magunk is ilyenformán látjuk irodalmunkat, elemzéseinkben az övéivel azonos megállapításokra jutottunk, a művek és pályák figyelmes elemzése ezeket a tételeket bizonyítja. Példamutatóak Bábi- és Ozsvald-analízisei, majd nagy irodalomelméleti apparátussal elemzi Tőzsér, Cselényi, Zs. Nagy és Gál Sándor kiemelkedő teljesítményeit a lírában és más ’műnemekben, végül a próza születésének és kibontakozásának izgalmas kérdéskörére tér át; megmutatja, milyen viták, történelmi, nemzetiség-, irodalom- és társadalompolitikai események, tehát belső és külső feltételek előzték meg és tették lehetővé prózánk szabad kifejlődését, s talán csak egy mozzanatról, az egyetemes magyar irodalom eszméltető hatásáról feledkezik meg némiképpen. Szépen mutat rá a sematizmus-viták és a széppróza fejlődésének szerves kapcsolatára, s konstatálja, hogy 1963 után a próza, a novella és a regény vette át irodalmunkban a vezető szerepet.

Itt megint csak azt kell mondanunk, hogy nem ártott volna, ha (elemzéseiben több kritikával él. A Rácz-novellák belső értékrendjét például másként látom, a hangsúlyt én változatlanul nem az író didaktikus, hanem tisztán irodalmi novelláira tenném. Az első Dobos-regények, főleg a legelső, a Messze voltak a csillagok hibáit nem veszi észre, erényeik és értékeik számbavétele azonban pontos. Görömbei, érzésem szerint, Mács javára is elrajzol néhány dolgot. Jellemzésében mindennel egyetérthetünk, de A kamasz és az Adósságtörlesztés furcsa, diametrális szemléletváltására nem figyelt föl. ;(Ha jól tudom, senki sem figyelt még föl rá.) A két regény kulcsfigurái azonosak, társadalmi helyzetük is változatlan, csak értékelésük lett homlokegyenest más, romantikusan — naivan — elrajzolt, ellenkező előjellel egyoldalú. Ez a körülmény Mács alkalmazkodó hajlamára és prózájának elszánt, eltökélt, kiemelt politikai-taktikai irányzatosságára utal, a .művek esztétikai hitelének rovására. Remek a könyv Duba- pályaképe, bravúrosak Görömbei humoreszk- és szatíra-elemzései, műfajelméleti szempontjaiért külön hálásak lehetünk. Egyébként pontos Szaöadesés-értékelésének egy állításával mégis vitáznunk kell: a regény hőse, Morvái, érzésünk szerint nem készül öngyilkosságra. A sötéten zúgó folyó záróképe egyértelműen szimbólum: a sötéten zajló élet jelképe az immár fölötte lebegő, fölébe kerekedett Morvaival. Egyébként ha valahol, úgy itt nagyon fájlaljuk, hogy Görömbeinek nem maradt ideje egy nemrég