Irodalmi Szemle, 1984

1984/4 - KRITIKA - Koncsol László: Irodalmunk hiteles képe — kívülről

előjelekkel, így nemcsak sikereink, hanem pusztításaink és kudarcaink, hibáink vagy bűneink is totálisak. (Ma már, modern fegyverei mögé bújva, egy-egy kisebb ország diktátora is milliókat tud könnyűszerrel, néhány év alatt, halálba küldeni.) Mindez Fábry szélsőségeit, egyoldalúságát, erkölcsi elkötelezettségét, humanizmusát is tovább indokolja, de egyúttal naprakész társadalmi elkötelezettségére, demokratizmusára, konok ellenzékiségére, néptribun voltára és retorikájára is kézenfekvő magyarázatot kínál. írásainak pátosza, evidencia-szintje, vitázó éle, demokratikus elkötelezettsége, nyelvének költői elemekkel kevert racionalizmusa, a pillanatérzék, a naprakész válaszok és ítéletek külön is, együttvéve is a szónokot és a műfajt jellemzik. (Fábry agorája természetesen a hírlap, közönsége az olvasó volt. Zsarnokok vagy „tiran törvények” és eszmék mindig akadtak bőven, ki-kirohannl ellenük.) Önmeghatározását tehát ilyenformán egészítenénk ki: „A műfaj neve: antifasiszta rétorság”.

Nyilvánvaló, hogy a rendhagyó életműveket és stílusokat javarészben az írók rendhagyó helyzete szüli. Fábrynak és nemzedékének olyan sokkok sorozata jutott osztályrészül, amelyek nagy többségétől bennünket már megkímélt a sors, a távlat pedig szinte tálcán kezdi kínálni higgadt értékelésük és tisztán artikulált művészi megformálásuk lehetőségét. Görömbei szépen elemzi a „vox humana” mögé bújtatott jelentéseket, jól állítja föl a „Barbárság = fasizmus + antihumánum” Fábry-féle egyenletét, amely (mivel ez mégsem egészen matematika) tetszőlegesen és mindig azonos előjellel forgatható, figyelmeztet arra, hogy Fábry mindig a beavatkozás igényével ragadott tollat, s hogy harca „a kultúrember küzdelme a hatalmi emberrel szemben” (91. 1.). Helyesen mutat rá arra a nagyon fontos Fábry-gondolatra, hogy egy társadalom vagy eszmerendszer gondolati és világra nyitottsága humanisztikus, bezárkózása, provincializmusa pedig emberellenes tünet. Végül remek és plasztikus, ahogy fölvázolja Fábry útját a „tiszta művészet” (nem a „ľ art pour ľ art”!), tehát az egyetemes művészet kultuszának programjától az „emberfenség” művészi hitvallásáig (ez volt Fábry parti- kularizálódásának első lépcsője), majd az osztályharcos, illetve a valóságirodalomig (ez két fokozat, mutat rá Görömbei, s az utóbbi hirdetésével jutott föl Fábry a parti - kularizálódás csúcsára), majd vissza az egyetemes kultúrához, mégpedig a népfront (az antifasizmus) nevében, előbb a fasizmus, majd a marxista esztétika szélsőbalos vul- garizálói ellen szállva sorompóba. Figyelmet érdemel, hogy az antifasizmus (antibar- bárság) adta vissza Fábry eredeti, egészséges szemléleti egyensúlyát, s Görömbei szépen és pontosan mutatja ki, hogy írónk antifasizmusában és a „vox humana” tanában minden korábbi eszmei és esztétikai hatás egybeolvadt, vagyis a „vox humana” esetében egy sajátos gyűjtőfogalommal állunk szemben.

Fábry tévedéseire higgadtan, elemző nyugalommal mutat rá Görömbei: túlbecsülte a nemzet testéről leszakadt perifériák szerepét és lehetőségeit, s helytelenül a hídverést tűzte ki a rendkívül módon sebezhető nemzeti kisebbségek fő feladatául. Sajnos, mondjuk most már mi, Fábry utolsó korszakának legfrekventáltabb fogalmai, a gondolat és a béke egyfelől evidenciák, másfelől manipulálhatók is, ezért életművének hatása kifelé korlátozott, s az utókorra vár, hogy a veszélyeztetett és általa foggal-körömmel védett evidenciák alapjaira fölhúzzák közgondolkodásunk és művészetünk korszerű építményeit.

Szépirodalmunk tárgyalása során Görömbei nagy beleélő képességről, irodalmunk fölényes ismeretéről és nagy tudományos fölkészültségről, például ragyogó műfajelméleti otthonosságról s ennek hasznos, célszerű alkalmazásáról tesz állandó tanúbizonyságot. Itt is érezhetjük, hogy kritikánk hasznosítható megállapításait figyelembe vette, bár érdekes módon több helyen is türelmesebb egy-egy művel és pályával szemben, mint mi, bentiek. Nem ártott volna egy nagyobb és bátrabb távolságtartás értékeinkkel szemben. Egri pályarajzában rendre kimutatja az író tehetségének erős és gyönge oldalait: egyfelől termékenységét, sokoldalúságát, könnyed íráskészségét, műveltségét, nyitott voltát, hasznos szerepeit irodalmunk két indulása idején, humanizmusát, pacifizmusát, antifasizmusát, másfelől — konkrét műveinek elemzésével — naiv látásmódját, „lekerekítő, bezáró módszerét”, „felületi realizmusát”, s művészetének furcsa para- doxonát, tudniillik azt, hogy egyszerre volt iránytalan és közvetlenül irányzatos író. Csak azt hangsúlyoztam volna meg, hogy Egri érthetően tartott ki oly hűségesen központi témája mellett, neki ugyanis főleg az általa fölvetett kérdések fájtak. Görömbei az első nemzedék másik prózaírójáról, Szabó Béláról is nagy emberi meleg-