Irodalmi Szemle, 1984

1984/4 - KRITIKA - Koncsol László: Irodalmunk hiteles képe — kívülről

kizárólag a könyvekre; életútjuk elemzésekor a szövegek első közlését is figyelembe kell vennünk.

Helyzetünk és irodalmunk elemi megértésének fő kulcsául Fábry Zoltán különös, minden szempontból rendkívüli és mindenképp kivételes életművel szolgál. Egyre többet tudunk róla, munkásságát mind részletesebben ismerjük, de talányainak teljesebb megfejtéséhez még mindig hiányzik a távlat, s a nyugodt, józan és értelmes légkör. Görömbei az adott ötven oldalon bravúrosan foglalja össze Fábry életútját és életművének lényegét, pontosan rögzíti a pálya erővonalait, nagy gonddal mutatja meg a külső és belső kapcsolódásokat (történelem, eszmék, hatások, irodalmi, társadalmi és politikai impulzusok, belső átalakulás), s ha Fábry tévedéseiről beszél, fenntartásait sem rejti véka alá. Helyesen mutat rá Fábry „erkölcsi fenomén” voltára, állandó politikai (társadalmi és népi) elkötelezettségére, tehát a politikai és erkölcsi szemléletmód primátusára az életműben, majd arra, hogy a „vox humana” és az antifasizmus Fábry értelmezésében bevallottan is folyamatos magaviseleti követelmény, amelyet írónk mindig, minden embertelen eszmével és hatalmi gyakorlattal szembeszegezett. Azt is pontosan és meggyőzően mutatja meg, hogy Fábry minden személyes példájával, mind szellemi hatásával erősen alakította irodalmunk arculatát.

Ahhoz azonban, hogy recenzióm ne csupán tudomásulvétel legyen, hanem, ha lehet, árnyalja is Fábry-képünket, szeretnék néhány Görömbei-sugallta gondolatot papírra vetni az életművel, illetve a Fábry-jelenséggel kapcsolatban.

Először is azt találom rendkívül érdekfeszítőnek, hogy Fábry ugyan fényévekre sodródott a szellemi ember eszményi, egyetemes típusától, s egyoldalúságaival, dühödt szélsőségeivel, kései, szégyenkező önkorrekcióival inkább arra szolgáltatott példát, hogy miként nem szabad az embernek egy szellemi pályán mozognia s a művészetről gondolkodnia, így tehát — kiélezett fogalmazásban — életműve megannyi tévedés meg pálfordulás, annak ellenére példája, önként vállalt magatartás-mintája lehet egy közösség irodalmának, ön- és társadalomszemléletének. Más megközelítésben, s egy kicsit már magyarázva is: Fábry a kor és a helyzetek malomkövei közt forogva vállalt fegyelemmel, a cenzúra miatt vagy éppen azt megkerülendő nagy, olykor hatalmas igazságterületek elhallgatására, vagy legföljebb rejtett, csak vájtfülűek vagy beavatottak számára érthető megfogalmazására kényszerült, ennek ellenére mintánk lehet, sőt, éppen ő a mintánk, amikor újra meg újra az igazság egyre teljesebb kimondására törekszünk, a legkülönbözőbb műfajokban és területeken. Kétségtelen, hogy hajlam dolga is a szélsőség-pártolás, de a pillanatok és helyzetek szorításában, a háború és a béke, a kommunizmus és a fasizmus, a szerveződő polgári demokrácia és a csöke- vényeiben még létező és védekező feudalizmus, a sovinizmus és a kozmopolitizmus, a kisebbségi helyzet és a roncs történelmi ország, a forradalmak és az ellenforradalmak kétségbeejtő alternatívái között, egy abszolút kisebbségi helyzetben, magyar kommunista bíróként és lapszerkesztőként a fasiszta Szlovák Állam egy mánta — német ajkú — falujában, a személyi kultuszról érkező hiteles hírek, majd a felszabadulást követő tragikus évek trauma-sorozatával az idegeiben, ki-kiújuló életveszélyben

— vajon válaszolhatott-e másként, mint túlzottan, szélsőségesen, kórosan a helyzetek és állapotok kihívásaira? Ha meggondoljuk, ugyan hol volt meg itt, a malomkövek között, a fölülemelkedés, a távlatszerzés módja és lehetősége? Ha igaz, hogy Ady „kosarazott szájjal, lefojtott tüdővel” beszélt a háború alatt, mennyivel inkább érvényes volt ugyanez Fábry esetében, szinte amíg csak élt és beszélt! Talán ebben a tanulsággubancban kell keresnünk olyan dolgok magyarázatát, mint Fábry mindig robbanni kész belső feszültsége, örökös láza, hisztériája, önmagában való forgása, zártsága, időleges nagy külső tekintélye és bizony furcsa szellemi hatástalansága, persze nem itt, ahol az írók egymás csöndjét és pantomimját is pontosan értik, hanem odakint.

Görömbei tisztán látja a problémát, s új értelmezést ad Fábry ön-műfaj-meghatáro- zásának („A műfaj neve: antifasizmus”). Magyarázata kitűnő, de az általa javasolt fogalom, a „korstílus” helyett (vagy mellé) egy másikat, sokkal egyszerűbbet és kézenfekvőbbet is javasolnék. Érzésem szerint Fábry lényegében szónok volt, s életművét rétorsága, az agorán (forumon) való közszereplése, legnemesebb értelemben vett néptribunsága szülte olyanná, amilyen. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy századunk a totális háborúk és társadalmi megoldások kora: beavatkozásaink a nemzetek, osztályok, a gazdasági élet, a természet és a magánember sorsába, a legkülönbözőbb