Irodalmi Szemle, 1984

1984/4 - KRITIKA - Koncsol László: Irodalmunk hiteles képe — kívülről

tapasztalatai is erre tanítanak bennünket.) Tehát: egyíelől Csehszlovákiában a magyaroknak szinte minden pályán anyanyelvi színvonalon kell beszélniük az állam valamelyik hivatalos nyelvét, nemcsak a reál pályákon, másfelől viszont ez nem jelent akadályt az érvényesülni vágyóknak, mert minden olyan magyar iskolát végzett csehszlovákiai magyar, aki ilyet igénylő munkahelyen dolgozik, vagy ilyen hivatásra készül, meg is tanulja az államnyelvet. Az értelmiségi arányeltolódásnak történelmi, szociális, tervezési és társadalom-lélektani okai vannak.

Nem foglalkozom behatóan a nemzetiségi iskolák kérdéseivel, nincs olyan statisztikám, amely a magyar, illetve szlovák iskolákba járt magyar anyanyelvű tanulók eredr ményességét veti össze, csak szülőfalum egy vitathatatlanul magyar ajkú gyermek- csoportját vizsgáltam meg ebből a szempontból, s kiderült, hogy a magyar iskolába jártak negyven, a szlovákba iratottak húsz százaléka jutott el az érettségiig. Ha figyelembe vesszük, hogy a szlovák Iskolába járó magyar tanulók nagy része még évek múlva is alig érti az oktatók magyarázatát, s ez a ítény pontosan megfelel az elmélet és a józan ész sugallatának, akkor nemcsak természetesnek, hanem többé-kevésbé általánosíthatónak is vehetjük ezt az érdekes s a magyar iskoláknak kedvező arányt. Falum esetében ez annyit jelent, hogy elméletileg huszonkilenccel többen, százötefl érettségiztek volna, ha a vizsgált csoport minden tagja magyar iskolába jár, más megközelítésben pedig: a szülők mintegy huszonkilenc gyermeket fosztottak meg az érettségi lehetőségétől, mondanunk sem kell, hogy eredeti szándékukkal szöges ellentétben.

A magyar könyvkiadó története is bonyolultabb egy árnyalattal, mint ahogy Görömbei tárgyalja (58. 1.). Az önálló vállalatot valóban 1956-ban olvasztották be a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadóba (Slovenské vydavateľstvo krásnej literatúry). A vállalat 1966-ban vette föl a Tatran nevet, a magyar szerkesztőség pedig csak szimbiózisuk zárószakaszában, 1958 elejétől szerepelt a megkülönböztető Tatran Magyar Üzem név alatt.

Egri Viktor szerkesztői működését, Fábry egykori indulatára hangoltan, Görömbei történelmietlenül ítéli meg: ebben az esetben távlatot és némileg mértéket tévesztett. Mellőzte a kézenfekvő magyarázatot, hogy Egri mint számos jóval tehetségesebb, erősebb, szilárdabb szellemű és kedvezőbb körülmények között élt pályatársa, maga is a zsdánovizmus hatása alá került. Egri belső ingatagságát az is bizonyítja, hogy szinte pályája végéig védtelenül állt különböző esztétikai sugalmazásokkal szemben. Közelebbi ismerősei tudják róla, s már csak azért sem igen róják föl neki ezeket a dolgokat, mert kisebbség volt a kisebbségben, s ez még bonyolultabb és félelmetesebb helyzet, amely egészen sajátos viselkedésre készteti azt, akinek ez a sors jut. Én a neofitizmus lélektanával szemben, amelyről először talán Fábry írt, inkább erre a belső motivációra utalnék, amikor Egri szerkesztői és írói munkásságát vizsgálom.

Ami a sematizmust illeti, meg kell mondanunk, hogy szemben Görömbei állításával (61. 1.), nem a hatvanas évek közepéig, hanem jóval tovább, még a hetvenes évek közepe felé is megélt minálunk. 1968 után kritériumzavarokra vagy legalább is félre-1 érthető mozdulatokra került sor irodalompolitikánk perifériáin, s utó- és újsematizmusunkat ezek a tényezők bátorították. Idővel ugyan sikerült útját állni az erősödő folyamatnak, de a sematizmus ördöge lappangva állandóan kísért, más vetületei pedig mind kiadói, mind külső és belső kritikai gyakorlatunkat meg-megzavarják.

Végül az 1958-ig terjedő első korszakot sommásan végértékelő félmondattal kapcsolatban („Fábry Zoltán műveinek kivételével ez a korszak nem hozott létre maradandó értéket...”, 68. 1.) kell még tennem egy-két árnyaló megjegyzést. Bábi és Ozsvald korai versei között, R^cz Olivér és Csontos Vilmos 1944—45-ös szövegeiben vagy Tőzsér, Cselényi és Zs. Nagy Lajos antológiás versei sorában, illetve költőink egy részének 1956 ősze után írt költői vízióiban is találunk néhány maradandó értékű darabot, s végül mindezt kritikánkról és irodalomtudományunkról is elmondhatjuk (Fábryn kívül Turczel, Sas, Csanda). Egy ilyen kis és sajátosan nehéz indulású irodalomban ezeket az apró, szerényen csillogó gyöngyöket is számon kell tartanunk. De hogy a kérdést más szemszögből is megvilágítsuk: a korszakos jelentőségű, korszakhatárt is jelző 1958-as könyvek anyaga 1958 előtt íródott és jutott nyomdafestékhez, s ezt a lassú, mikroszkopikus értékhalmozódást sem szabad figyelmen kívül hagynunk. Az irodalmak értékelő történelmi vizsgálata, különösen egy-egy nemzetiségi irodalomé, nem szorítkozhat